Bevezető

      Hola!

Mint azt láthatjátok, már indul is a történet. Fogadjátok sok szeretettel egy több évvel ezelőtti írásom feljavított változatát, melynek címe: The Blast- Út, amelyet járunk!

- Breathing Bee -

***

         A backstage fényei lassan elhalványulnak. Hallom őket. Hallom, ahogyan kiabálnak. Várnak minket; várják, hogy színpadra lépjünk végre.

De nem mindig volt ez így.
         Voltunk mi is kezdők, mikor még senki sem ismerte a nevünket. Aki meg valami csoda folytán ismert, az váll rántva mondta: „Egy a sok közül”.
És most, a színpad mögött állva a helyünkön, torkunkban dobogó szívvel nem akarunk mást, csak hallatni a hangunkat.

        Mindig is csak ennyit szerettünk volna. Kiállni magunkért és másokért, megmutatni magunkat, és elérni, hogy észre vegyenek.

        - Ki a banda? – csapta be kicsiny körünk közepe felé az öklét Dawe, mire mi automatikusan követtük.

        - BLAST!

        - Nem hallom! Ki a banda?! – hergelt minket tovább, és abban a pillanatban képes lettem volna egy hatalmas pofont levágni neki, mert már így is túlcsordult bennünk az adrenalin.

        - BLAST! – kiáltottuk ismét, majd a levegőbe lendítettük az öklünket, és kihunytak a fények.

        Épp csak annyit láttunk, hogy megtaláljuk a helyünket a színpad alatt, és már számoltak is be. Elsőnek Petit emelték fel a színpadra a dobszereléssel együtt. Miközben elindult, rákezdett arra a jól ismert buzdító, várakozást keltő dobszólóra, amit immáron két éve minden fellépésen hallunk tőle. Úgy hiszem, Petinek ez a védjegyévé vált az idő során.

       Ezután Dani és én következtünk, mi pedig szinte teljesen egyszerre pengettük meg a húrokat, ezzel még tovább fokozva az emberek várakozását.

        Dawe utolsónak érkezett.

Láttam az elszántságot az arcán, ez pedig számomra nagyon jó érzés volt. A banda mindig is ötünkről szólt, de miután négyen maradtunk, egy ideig nem találtuk magunkat. Hatalmas csapás volt ez számunkra. Ahogyan most ránézek a frontemberünkre, erőt érzek szétáradni a testemben, és tudom, hogy minden megváltozott.

       - Hello Sopron! – kiáltja el magát, amit hatalmas hangzavar követ. A tömeg sikít, ordít, tapsol, ugrál, integet. – Készen álltok? - Dawe kérdésére még hangosabb lett a tömeg. Rám kapta a tekintetét és nevetni kezdett. Igaz, nem a mikrofonba, de mi a színpadon tisztán hallottuk.

       - Skacok! – szóltam bele én is a mikrofonba – Mit szólnátok hozzá, ha játszanánk egy kicsit?

A közönségünk felkiáltott, mire mi, akik a színpadon álltunk nevetve tapsolni kezdtünk.

       -  Jó a közönség! Tetszik! – Dani nevetett bele a mikrofonba, és egy kisebb beszélgetést kezdeményezett. – Mire gondoltál, Nusi?

       - Ó, csak egy versenyre – mosolyogtam rá.

       - Nocsak, kifejtenéd? – Dawe odalépett hozzám mikrofonnal a kezében, és a vállamra tette a karját.

       - Néhány szerencsés lehetőséget kap arra, hogy személyesen is találkozzon velünk, és eltöltsön egy teljes napot a bandatagokkal – mondtam. Persze erről a többiek is tudtak, csak egyszerűen az én feladatom volt ezt felkonferálni. A tömeg most olyan hangos volt, mintha legalább millióan lennének.

       - Ez egy szuper ötlet, Nusi! De mi lenne a feladat? – Dawe mosolyogva nézett rám.

       - Figyeljetek a jelre! Aki el tudja mondani, hogy mi volt a jel, mikor látta, és milyen dalokat játszottunk ma este, megnyeri a lehetőséget! De vigyázzatok, mert csak öt ember nyerhet! – mondtam a közönségünknek.

         Ezután Peti beszámolt, és elkezdtük a koncertünket.

         De a történetünk jóval előbb kezdődik, mintsem a színpadon a sokadik telt házas fellépésünkön. Elmondok egy történetet, amely akár a tiéd is lehetne. Megmutatom, hogyan is kezdődött.

Elmondom azt az oldalát is, amelyet még senki nem hallott.

        Készen állsz?

         Mondhatnám, hogy úgy kezdődött mint a filmekben. Mondhatnám, hogy elzáráson jött ránk a tíz perc, de akár azt is mondhatnám, hogy buliból állt össze az az öt idióta -köztük én is.
Mondhatnám, de akkor hazudnék.

Az igazság az, hogy torkom szakadtából énekeltem egy Tankcsapda számot, mikor nyakon öntöttek kannással.

Na de ne szaladjunk ennyire előre.

       A nevem Varga Annamari, a barátaimnak Nusi. Hatvanban élek a Traktor úton, közel a strandhoz, a nagybátyámmal és a mamámmal. A környéken kitűnök a sorból; a fekete cuccaimmal és az öltözködésemmel cseppet sem mondhatnám magam tipikus pink Barbie tizenévesnek. Tisztelet annak a pár kivételnek, akik nem a plázákat fosztogatják, és nem szolitól plázáig közlekednek.

Van egy testvérem, aki apummal együtt külföldön él, anyum pedig a munkája miatt ritkán van itthon. Így kerültem a nagybátyámhoz, Robihoz.

      Nem mondhatnám magam népszerűnek, de azért vannak barátaim dögivel, aminek azért kifejezetten örülök.

        Az általánost Hatvanban végeztem, utána egy évig jártam Gyöngyös város hemzsegő, szmogos légkörébe, azon belül is a KERI-be. Majd miután a tanárok és a diákok sem túlzottan csipázták a fejem, átjöttem a Március 15.-be .

      Hatvanban egyébként van pár iskola, amiből lehetne válogatni. Persze nekem meg kellett bonyolítanom a reggeleimet egy jó kis buszozással. Ott van a DISZI. A Damjanics a diákjai szerint hasonlít egy börtönhöz, amelyben lehet szórakozni is. Szerintem ugyan olyan iskola, mint az enyém. 

        Aztán ott van a SZIKSZI. A Széchényi viszonylag nagyobb sikernek örvend a diákok körében, bár én be nem tenném oda a lábam, ha egy mód van rá. A Bajza egy erős gimnázium, nehéz bejutni, és még nehezebb bent maradni.

       És mint mindenhol, itt is van egy fura szerzet. A Grassal elmondások szerint egyszerűen: szar. Gyenge, és nem hozza az elvárást. Legalábbis ezt mondják.

Aztán az egyik irányban ott van Gyöngyös sziti a KERI-vel meg a többi iskolával, míg a másikban ott van Lőrinci és a Major.

       Hogy megismerjetek tudnotok kell, hogy pontosan olyan vagyok, mint az osztályom. Picit dilis, picit rossz, picit színes és picit összetett. Itt mostanra csak azok maradtak, akik megharcoltak azért, hogy maradhassanak. Egyébként ahhoz képest, hogy az osztályfőnök egy harmincas éveiben járó pasi, elég rendezett az osztály. Leszámítva, mikor szakmain kártyázunk. Vagy mikor szintén szakmain az asztalon táncolunk. Vagy mondjuk akkor, amikor a tanárnő szakmai órán a pirított húslevesével jön. Gőzöm sincs, hogy az milyen, de ő váltig állította, hogy nagyon szeretik a családjában. Hát, ők tudják.

        Mentségünkre szóljon, nem vagyunk mi olyan rosszak. Csak egy picit.
Írjuk a Tanár úr számlájára, hogy eddig semmi különösebb nem történt, ha nem vesszük számításba azt az új tanári asztalt, ami azért kellett, mert Tomi ráugrott és kitört a lába a vén roncsnak.

        Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor szeptember 21-én Tankcsapda volt a városban.
Elől járóban csak annyit: ki gondolná, hogy egy szombati nap pattanásos reggellel nyit, és oltári bulival zár? Én ugyan nem gondoltam még csak hasonlóra sem. A sors azonban közbeszólt.