6. rész

Délután három óra. Sehol senki, ami ritka. Szóval, kulcsok a zsebben, telefon és cigi a táskában, gitártok a hátamon, irány próbára. A vasúti síneken át lerövidítettem az utat, habár lehet csak nekem tűnik rövidebbnek így. Dawe és Dani a buszmegállóban vártak, Peti busza pedig még nem ért be.

           - Hali – köszöntem, és feljebb rángattam magamon a gitártokot. Dawe egy percre felnézett a telefonjából, elmosolyodott, majd pittyegett neki a telefon és vissza is került a saját kis világába.
           - Nusi! – ugrott a nyakamba Dani, mire majdnem hátra estem a lendülettől – De jó, hogy itt vagy! Ez a hülye azt állítja, hogy olyan vagyok mint egy majom! – vakarta meg a fejét. Mi tagadás, tényleg olyan mozdulatai vannak, mint egy majomnak, de szerintem ettől lesz olyan Danis – Mondd meg neki! Nem is vagyok majom!
           - De az vagy – közölte vele Dawe, mire Dani összefonta mellkasa előtt a karját és duzzogni kezdett – Ráadásul egy kis majom. Csak a gyerekek duzzognak így. – nézett fel a telefonból, majd szemöldökét felhúzva nézett rám, mintha azt várná, hogy igazat adjak neki.
          - Nem értek egyet. – kontráztam – Szerintem meg pont olyan, mint Taz a Bolondos Dallamokból. – vontam vállat.
          - Na, ez nem volt szép! – Dani lebiggyesztette a száját, úgy duzzogott tovább. Előszedtem a cigimet, majd meglóbáltam előtte a dobozt és egyből elkapta – Na, látod, ember? Így kell kiengesztelni! – puszilta meg a dobozt. Dawe megforgatta a szemeit, majd felcsapta fejére a kapucnit és elvette a gitáromat.
          - Elbírtam volna. – néztem rá. Nem mosolygott, de a szemeinél láttam azokat a kis ráncokat, ami azt jelentette, hogy mégis jól szórakozik. 
          - Tudom. – vont vállat, majd felkapta a gitárt, és elindult a tízes álláshoz. Peti pont akkor szállt le a buszról, mikor odaértünk.
          - Csáó, helyzet? – pacsizott le a fiúkkal, majd megölelt engem és végig hallgatta Dani monológját, miszerint márpedig ő nem majom.
           - Na jó, most már elég a hülyeségből! – nevette el magát, majd ő is rágyújtott egy cigire és elindultunk Dawe-ék garázsa felé.

Órákkal később már túl voltunk pár számon, és végre sikerült a Rihanna dalt is befejeznünk.

            - … It's pouring rain, it's pouring rain, Come in to me, come in to me.

Ahogyan a zene lassan összeállt, és a mi zenénké lett, olyan bizsergés járta át a testem, amilyen még sosem. Rihanna száma tökéletesen illett Danihoz, olyan pörgős lett mint ő, és nagyot dobott a kedvünkön. Az enyémen legalábbis biztosan.

           - Nusi, te jössz. – dobta oda a mikrofont Dani.

           - Hohó, mi az hogy én jövök? Nem megyek én sehova!

           - Dehogy nem. Jössz, és megmutatod a hangodat. – tolt oda az állvány elé Peti, majd beállította a magasságomhoz képest és mosolyogva várt.

           - Ja, hogy most kéne a zene... – esett le, majd gondolkozni kezdtem. Mi van olyan, ami nekem is jó lehet, mi van olyan, ami passzol hozzám? Aztán beugrott – Keress rá..Pop Culture! – mondtam ki végül. Majd mikor nagy nehezen megtalálták a számot, végig gondoltam a szöveget. Lejátszódott előttem maga a történet, hogy miről szól és beleadtam a szívemet a dalba.

            - „And the beat goes on, drone drone like a metronome..” – Ahogyan elindult a szöveg, és én elkezdtem énekelni, nem voltam ura önmagamnak. Nem tudtam irányítani a testemet, csak énekeltem és jól éreztem magam. – „Pop culture does nothing for me. The American dream mainstream just bores me.'Cause I'm not like you, I'm immune, I'm immune ..” – énekeltem.

Mikor kinyitottam a szememet láttam, ahogyan Dani majdnem előre bukik a széken, úgy néz. Dawe karba tett kézzel, egyik szemöldökét felvonva nézett rám, Peti pedig mintha nyomtatott volna valamit, amit aztán Liz kezébe nyomott.

            - „..Check out them men in suits, they're working overtime, Memorizing what you buy, analyzing what you like..” – folytattam. De legnagyobb meglepetésemre Liz vokálozni kezdett nekem, Peti pedig az asztalnak támaszkodva, lábával követte a ritmust. Újra behunytam a szemem, és próbáltam kiénekelni a hangokat úgy, ahogyan kell.

            - "...'Cause I'm not like you, I'm immune, I'm immune. Say it over and over until it comes true..." - megfogtam a mikrofont, és az állványt, majd ahogyan a ritmus átjárta a testemet kiszedtem a helyéről a mikrofont és az állvánnyal együtt headbangelni kezdtem. Lehet, hogy nem csajos. Lehet, hogy Én nem vagyok csajos. De én így érzem jól magam. És ezt nem tudom magamban tartani, ha a zenéről van szó – "... Counting down the minutes 'til my heartbeat stops. Fooling myself is a full-time job . Pop culture does nothing for me. The American dream mainstream just bores me." – azzal vége lett.

Tüdőm levegő után kiáltott, így gyors szívveréssel próbáltam visszanyerni a pulzusomat. Levegőhöz akartam jutni.

        

           - Ez... Mi a franc?!... – Dani rekedt hangja visszarántott a jelenbe. Döbbent arcok, leesett állak. Most vagy ennyire szar voltam, vagy ennyire nem nézték volna ki, hogy van hangom is.

           - Mi az? – kérdeztem, majd levágtam magam törökülésbe a fotelba.

          - Dawe? – Liz Dávid vállára tette a kezét, mire ő összerezzent és ránézett. Valami átsuhant az arcán, amit nem tudtam beazonosítani. Aztán rám nézett...

 

Száját szóra nyitotta, majd vett egy nagy levegőt, és megrázta a fejét. Bármit is gondolt, nem mondta ki, engem pedig iszonyatosan felcsigázott ezzel. Úgy egy órával később mindannyian kiterültünk a garázsban. Ki a fotelt választotta, ki a földet, mindegy volt. Csak stabil legyen, és mi feküdhessünk.

          - Mit szólnátok hozzá, ha csinálnánk egy bulit valamikor? – kérdezte Liz. Persze tudtuk, hogy rá akar vezetni minket a közelgő szülinapjára.

          - Hát nem tudom, nekem ez a hét nem jó – vontam vállat, Danival egyetemben. Dawe a gitárját piszkálta, Peti pedig telefonált az udvaron.

          - Király – dőlt hátra a fotelban Liz, majd duzzogni kezdett. Komolyan megsajnáltam. Nem minden nap tizennyolc éves valaki, és azt hiszi elfelejtették a barátai. De erről szó sincs.

 

Egy Green Day szám kezdett el szólni valamelyikünk táskájából. A Holiday című szám egyre hangosabb lett, mire Dani kihalászta a táska mélyéről.

           - Ismeretlen – nézett fel.

           - Biztos a miniszer akar rávenni, hogy rá szavazz – Dawe abbahagyta a gitár nyúzását. Dani mosolyogva csóválta meg a fejét, és felvette a telefont.

           - Haló?

Feszült csend telepedett mindenkire. Nem tudtam miért, és szerintem más sem, de hirtelen olyan érzésem volt, mintha az idő is megállt volna.

           - Szia anyu – folytatta Dani, mire Dawe felröhögött. Na ezt viszont már tudtuk, miért volt. A pályázat első meghallgatásának időpontjait hamarosan nyilvánosságra hozzák, és minket telefonon értesítenek. Legalábbis elméletileg – Nem, anyu, ettem rendesen Petiéknél … Nem anyu, még nem megyek haza ... Anyu! – nyafogott Dani – Jó, majd ha végeztünk megcsörgetlek... Anyu, le kell tennem... Nem, nem vagy tapadós... Nem anyu, tényleg mennem kell. Szia anyu! – azzal kinyomta a telefont – Az eszem megáll anyámtól, komolyan – csóválta meg a fejét Dani, és levágta a telefont az asztalra – Dawe, most én elhúzok pár percre. Bocs – viharzott ki a próbateremmé avanzsálódott garázsból.

Dávid pár percig maga elé nézett összeráncolt szemöldökkel, és mikor azt hittem, hogy tovább pengeti a gitárját felpattant és öles léptekkel Dani után ment.

Csacsogás #1

Hola!

Mint azt láthatjátok, történt néhány változás az oldalon.
Ezek a következők:

1.  Új részek a BLAST-ből
2.  Töröltem a felesleges modulokat
3. Szeretném ezúton is megköszönni Perrie-nek, hogy időt szánt rám, és elkészítette a designt! Nagyon szépen köszönöm a munkádat! :)
Perrie többi munkáit a nevére kattintva találjátok meg!
4. Új oldalak!Bizony, bizony, jól láttátok! Mint azt a 3..2..1..  címet viselő bejegyzésben is olvashattátok, ezen az oldalon több írásom is meg fog jelenni. Elsőnek, mint láthatjátok, a BLAST került sorra, de hamarosan útjára indítom a Záróra című Ifjúsági történetemet is. 
5.  Véleményt nyilváníthattok pár kattintással is.

 Emellett természetesen a Facebookos oldal   is üzemel, és minden eseményről frissen értesítelek Titeket rajta. Legyen szó akár egy design változásról, akár új részről, az oldalon éritek el a leggyorsabban az információkat. 

Nem is pazarolom tovább az időtöket, jó olvasást kívánok! :)

Jajj, még valami.

Cseréket természetesen kérhettek, nagyon szívesen osztom meg bárki oldalát, témájától függetlenül.

Csóközön,
Bee

5. rész

Én persze abban a percben felébredtem, mikor megláttam anyu gesztenye loboncát, de ez rám nézve cseppet sem javított azon, ahogyan festek. Most már egy kikerekedett, vörös szemű zombi állt az ajtóban, orbitális pattanással a képén.

Robi természetesen nem hagyhatta ki, hogy oda ne mondjon pár szót nekem a hajamról, ami egyébként teljesen úgy nézhetett ki, mint egy rosszul sikeredett tupírozás a hajam középső részein.

           - A kis királylány is felébredt végre – mosolygott rám, mire mama rám nézett és félre nyelte a kávéját. Anya erre hátrakapta a fejét, de mikor meglátott, lehet azt hitte kicseréltek valami Grincs-szerű lénnyel.

Felkaptam az asztalról egy doboz baracklevet, majd bevágtattam a szobámba és igyekeztem a lehető leglassabban elkészülni.

Ha anyu itt van, az csak azt jelentheti, hogy vásárolni visz. Utálok vásárolni vele, legfőképpen azért, mert mindig valami undorító babarózsaszín, kivágott, tapadós vackot aggat rám, és sírva fakad örömében mikor bejelenti: „Olyan mint egy királylány!”

Na, hát nekem ez nem a kedvenc időtöltésem, a ruhatáramat nagyjából fél évente frissítem, és az megfelel egy jó darabig nekem. Különben nem is értem, mit lehet szeretni a vásárlásban.

Az a sok ruhapróba, fel-le venni a tapadós ruhákat, a tömeg, az az iszonyatos parfümszag. 

Nem tudom valami sokra értékelni az egészet.

Három órával később leharcoltan, kipirulva álltam az egyik ruhabolt közepén, és egyetlen pillantással képes lettem volna bárkit vízbe fojtani.

           - Csak még ezt az egyet, Anna! – nyomta a kezembe anyu az egyetlen rikító sárga felsőt, amin egy 'YOLO' szöveg díszelgett.

Olyan volt az egész, mintha a különböző sárga anyagokat egymásra varrták volna. Ha a szabása nem lett volna elég undorító, a színe vetélkedett a liba hátsóján kijövő salakanyagéval. Fujj.

            - Nem – dobtam vissza neki, aztán magamra kaptam fekete Kárpátiás felsőmet, és kivágtattam az üzletből. Meg sem vártam, hogy utánam jöjjön és elkezdjen ordítani. Sose értett meg igazán, mindig kis hercegnőt akart belőlem csinálni. Hát, nem igazán jött neki össze.

Kiérve az üzletből tárcsáztam Dawe számát, és a harmadik csengetés után fel is vette.

           - Halo? – szólt bele álmosan.

           - Ugye nem én keltettelek?

            - Woah.. – mintha leesett volna valahonnan. Hallható puffanás és egy nyögés kíséretében válaszolt – De, ami azt illeti. Miért hívsz hajnalok hajnalán?

           - Dawe. Tizenegy óra múlt – hallom, ahogy ásít egyet, majd hangosan kifújja a levegőt – Mindegy, nem érdekes. Gyere elém.

           - Mit? Hova?

Ekkor hallottam meg anyu hangját, ahogyan veszekszik valakivel. Gondolom telefonban, mivel válaszokat nem hallottam.

           - Gyere ki a sínekhez, mindent elmagyarázok! Siess! – azzal kinyomtam a telefont és olyan gyors léptekkel indultam meg a vonatállomás felé, amit anyu a magassarkújában biztosan nem tud felvenni.

Nagyjából negyven perc múlva már az állomáson ültem a betonon, lábamat felhúzva az államhoz. Dawe lusta léptekkel, szanaszét meredő raszta tincsekkel igyekezett felém. Kezeit zsebre dugta, és matatott, mintha keresne valamit.

       - Szóval, miért is rángattál ide kora reggel? – állt meg felettem. Kihúzta zsebéből a cigis dobozát, és rágyújtott.

          - Anyám váratlanul meglátogatott – kezdem, mire letelepszik mellém, és tovább füstöl – Szokása ilyenkor elvonszolni magával ruhát venni. Még mindig nem fogta fel, hogy nem szeretem a rózsaszínű, meg neon cuccokat. Iszonyatosak. Rám aggatott most is valami libafos színű nadrágot, meg egy olyan felsőt, ami szerintem a nadrág maradékából lett varrva! – tárom szét a karomat, nyomatékosítva mondandómat.

        - Aha... és? – húzta fel a szemöldökét.

        - Kiborít. Nem bírtam tovább, egyszerűen muszáj volt elszabadulnom. Komolyan, neon pink egyszarvúkkal fogok álmodni, amiken Yolo feliratok lesznek. – magyaráztam gesztikulálva, és éreztem, ahogyan a szemem elkerekedik, mikor elképzeltem amit mondtam.

Dawe erre persze felnevet, majd elnyomja a cigijét és visszateszi a dobozba.

        - Nekem a nővérem ilyen. Bex mindig azt hiszi, hogy ha kell egy új cucc, akkor valami páva szerelést kell vennie – rázza meg a fejét nevetve. Tincsei az arcába lógnak, mivel nem fogta össze a haját – Persze ha itthon van Tomi beöltözik díszmajomnak, én meg egész napos kimerültséget színlelek – vonja meg a vállát.

           - Akkor tudod, miért kellett elszabadulnom! – mosolygok rá, mire egy félmosolyt ereszt meg, és belekortyolt a kávéjába.

Állj. Kávé?

           - Dawe, honnan van kávéd? – mutatok a fehér dobozra, mire ő odanéz és szinte hallani, ahogyan forognak a fogaskerekek.

Aztán rám néz, és a doboz kiesik a kezéből. Nyel egyet, és elsápad.

        - Banyek! – suttogja, mire belőlem kitör a nevetés.

           - Szóval akkor egy ismeretlen megmaradt, ki tudja, lehet köpetes kávéját ittad meg? – dőlök hanyatt, és a hasamat fogom, annyira nevetek.

Dawe pedig csak néz maga elé, és szerintem azon gondolkozhat, hogy ha nem köpet, akkor valami más volt abban a kávéban.

Úgy másfél órán át beszélgettünk, mikor megváltozott az idő. Az érzés, mikor a napsütötte égbolt egyszer csak besötétül, és elkezd szakadni az eső, miközben te egy darab esernyő vagy pulcsi nélkül caflatsz az utcákon, felbecsülhetetlen.

Miután Dawe beleivott egy vadidegen ottfelejtett, ki tudja milyen kávéjába, rosszullétet színlelve hazament. Mázlista, pont hazaért mire leesett az eső. Nem úgy mint én, aki a templom eresze alatt vártam ki, hogy csillapodjon az égszakadás.

Mondjuk, azt aláírom, hogy elég csúnya szitokáradatot mondtam nagyjából mindenkire, akinek esernyője volt és kinevetett.

De igazából ez is egy olyan dolog, ami mindenkivel előfordult már egyszer. Leszakadt az ég, esernyő sehol, és persze hogy a legközelebbi eresz a templomé.  

Ez az, Nusi, nem is te lennél!

Mikor aztán csillapodott az eső elindultam haza, hogy szembenézzek anyám gőgös arcával, és vörös, vérben forgó szemeivel. Na jó, valójában nem ilyen, de nekem még is olyannak látszik, mint aki mindjárt kitekeri a nyakam. Csakhogy, ahogyan a kapuhoz értem és keresni kezdtem a kulcsomat, rájöttem: nincs nálam.

Így kerültem abba a szituációba, hogy felakadt nadrággal a kapun lógva vártam, amíg a kutyánk jelez valakinek. A gond ott kezdődött, hogy nem volt otthon senki, így nagyjából fél óra kínlódás után, leszakadt nadrággal, elázva, kutyanyálasan vánszorogtam be a szobámba.

4. rész

A november rengeteg esővel kezdődött, folyamatos a rossz idő azóta is. Hónap vége felé már mindenki nehezen figyelt, nem igazán voltak érdekesek az órák. Leszámítva persze a töriket, a szakmait és az önvédelmet, amit épp eszű ember nem lóg el, mert a tanár úr felkutatja az egész iskolát a lógókat keresve.

Pénteken tudtam, hogy a hét óra mellett nem lesz időm hazamenni a gitáromért, fél hatkor pedig próbálunk a srácokkal. Így gitárral a hátamon baktattam át egyik teremből a másikba, majd az órák végeztével felpattantam a 14:10-es hatvani buszra, és igyekeztem minél jobban elpakolni a cuccaimat, hogy elférjenek mellettem. Rita, Gitta és Ákos egyébként ugyan azzal a busszal jött, Rita pedig mellém is ült. Az osztálytársaim szerintem már addigra hozzászoktak az ormótlan gitártokhoz, így nem zavartatták magukat. Viccelődve telt az a néhány perc, amíg együtt utaztunk.

Három óra előtt pár perccel ért be a busz a Kossuth térre, ahol megpakolva, sietősen szálltam le és indultam el a gitár órámra, majd onnan ötkor Dawe-ék utcája felé. Az utóbbi időben annyiszor jártam náluk, hogy akár csukott szemmel is eltalálnék a házukig. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ki is fogom próbálni.

Mint minden próba előtt, Tomi és Dawe a hangszereket hangolták, Dani és Peti a számítógép előtt ülve ügyködtek valamin, Liz pedig egy divatlapot nézegetett, amit néhány horkantással tarkítva különböző jelzőkkel illetett.
 
           - Nem értem ezeket a modelleket. Ki szereti, ha ennyire sovány valaki? – csapta le ölébe már sokadszorra az újságot Liz, majd felpattant helyéről és elém tolta a lapot. Azt hiszem valami divatbemutatóról cikkezhettek benne, és szemmel láthatóan jogos volt a felháborodása – Nusi, szerinted hogy tud egy pasi erre bukni?

           - Nem tudom, én valahogy nem érezném jól magam a bőrömben – vontam vállat, majd folytattam – De biztosan van, aki ezt szereti. Én, személy szerint az óriás pizzát szeretem.

           - Vattával tömik magukat, hogy ne legyenek éhesek! – sápadt el teljesen – Már bocsánat, de ez nem normális.

          - Az se normális aki anorexiás modell akar lenni – nevetett fel hirtelen saját poénján Dani, majd öklét Peti felé tartotta, arra várva, hogy összeöklözzenek. Peti viszont értetlenül meredt a srácra, aki fojtott hangon hozzátette még: – Nem? Jó.. – húzta vissza kezét, majd szégyenlősen a zsebébe mélyesztette.

Úgy tíz perccel később Dawe felnézett a gitárokból, és bejelentette, hogy a mai próbán elkezdünk feldolgozni egy számot.

            - Peti és Dani különben pont zenék után néz most is, úgyhogy ha van már jelöltjük akkor szerintem kezdhetünk is.

             - Ó, igen, itt van.. – pattant fel a dobosunk, egy papírral a kezében, majd magyarázni kezdett a hangzásról, és arról, hogy jobban járunk ha elsőnek egy ismertebb dalt dolgozunk fel, és hogy szerinte az első feldolgozást Daninak kellene énekelni.

               - Állj, miért én? – a tarajos srác fehér arccal nézett a raszta hajú dobosra, aki váll vonva a kezébe nyomta a szöveget. Dani a hajába túrt egyik kezével, másikkal a papírt fogta és olvasta – De hát ez egy Rihanna szám – nézett fel csodálkozva – Azt hittem elsőnek a Kárpátia számot dolgozzuk fel.

Dawe felkapta a gitárját, majd válla körül megpörgette és a helyére illesztette.

             - Úgy gondoltam, inkább valami olyan kellene, amit nagyobb közönség ismer. Kotta?

Liz beállt a helyére, pontosan mellettem, egy mikrofon állvány mögé, Peti beült a dobok mögé, Tomi leült a gép elé és onnan figyelte a társaságot. Felvettem a gitáromat, majd a kottát figyelve pengetni kezdtem a húrokat. Dani beszámolt, és elkezdte a szöveget.

Rihanna- Umbrella című száma pontosan olyan bulisra sikerült, amilyen Dani maga is. Mikor már sokadjára kezdtünk bele a számba, mindenki szabad életet élt a hangszere mögött. Dawe a fejét rázta és a lábával dobolt ütemre, Liz tapsolt, Peti dobolás közben a vállait rángatta, szerintem ez amolyan tánc lehet neki. Én pedig folyton a gitárt pörgettem a vállamon.

A próba végére már megvolt a dal fele, a többit még ki kell alakítani a későbbiekben.

            - Leszakad a hátam! – rogytam le a fotelbe Liz mellé, aki egyik térdét felhúzva nézett rám.

            - Talán nem kellene annyira dobálnod azt a gitárt – mosolygott rám. Mióta kiálltam érte Dawe-vel szemben, azóta kedves velem.

             - Hát lehet! – nevettem el magam.

Meghallottam valahonnan a Paddy And The Rats- Ghost From the Barrow című számát, és keresni kezdtem a hang forrását. Dawe kikapta a telefonját a zsebéből.

             - Halo. Ja... Nem, mikor?... Oké, ott leszek! Csáó, Kinga!

Mikor Liz meghallotta a nevet, arca elkomorult. Láttam rajta, hogy nincs jól. Felpattant és kiment az ajtón, köszönés nélkül.

             - Liz, várj! – szóltam utána, majd szétkaptam a gitáromat és utána mentem.

A Kossuth téren értem utol, sietős lépteit nehéz volt tartani vele.

             - Liz , mi a baj?

            - Hagyj békén! – kiabált rám. Megtorpantam. Egy percig latolgattam, hogy utána menjek-e , és ezzel kockáztassam a fizikai jóllétemet, vagy sem, de végül utána mentem, és elkaptam a karját.

            - Liz, ha nem mondod meg mi van, én nem tudom mit teszek! – kiáltottam rá.

        - Mit gondolsz, érez még valamit irántam?

            - Mármint Dawe?

             - Ühüm... – törölte meg a szemét, fekete foltot hagyva az arcán.

Nem tudtam, mit kellett volna reagálnom. Sose vigasztaltam még senkit sem. Így hát a vállára tettem a kezemet és elmondtam, amit gondoltam.

            - Nem tudom. Lehet csak féltékennyé akar tenni, de nem ismerem annyira – ismertem el.

            - Azért vigyázhatna a szájára, hogy kiket hív fel, mikor ott vagyok – vonta meg a vállát, majd elköszönt és elindultam hazafelé.

Pechemre egész úton az járt a fejemben, hogy mi történhetett közöttük, ami miatt ennyire kibukott. Hazaérve lepakoltam, lerúgtam a lábamról a bakancsot, átöltöztem, és betámadtam a hűtőt. Nagyjából négyféle kajával a kezemben besétáltam a szobámba, bekapcsoltam a laptopomat, és nekiálltam filmet nézni. 

Hajnali egykor riadtam fel arra, hogy elnyomott az álom. Kikapcsoltam a gépet, kivittem a tányérokat a konyhába, és visszafeküdtem aludni. Kár, hogy álom nem jött a szememre.

Szombat reggel kómás zombiként vánszorogtam ki a szobámból, arcomon egy robbanással veszélyeztető pattanással, és hatalmas vörös szemekkel. Hogy a pattanás mitől lett, azt nem tudom, de az, amiért úgy nézek ki, mint egy veszett zombi nem más miatt történt, mint hogy kora hajnalig gyakoroltam a számot a gitáron. 

Persze senki nem szólt volna, hogy anyu úgy döntött meglátogat minket. Úgyhogy szembesülnöm kellett a zord igazsággal, hogy anyu mosolyogva, kávéját szürcsölve ül az asztalnál, mamával és Robival beszélve ki az életem apró kis momentumait, amikről lemaradt.

3. rész

A skate pályán most is, mint legtöbbször rolleresek, bmx-esek és deszkások mutatták be tudományukat, kisebb közönség előtt.

Mikor meg láttam Dawet, már tudtam mit kell tennem.

          - Szia, Nusi! – köszönt mosolyogva. Leült mellém a padra, és várt.
          - Marionettként akarnak minket mozgatni, mint a babákat, ide-oda dobálni, és egyre több erőt kiszipolyozni, mígnem teljesen robotok nem leszünk. Vagyis hírnevet akarnak adni nekünk. A szándékuk jó, de a célhoz vezető út betegesen groteszk. Az a hipotézis, miszerint egy pályázat a csúcsra repíthet minket, teljesen abszurd. Ahhoz munka kell, és szabadság – mondtam a lehető leghalkabban, egy szuszra. Dawe viszont így is hallotta.
         - Nusi ezt most te sem gondolod komolyan! Fogod magad, és elzárkózol a lehetőségtől? Gondolj bele végre, hogy ha ez sikerül, akkor híres leszel! – tárta szét a kezét Dawe, levegő után kapkodva. A kezei remegtek, valószínűleg az idegesség miatt.
         - Nem minden a hírnév – azzal felpattantam a helyemről, és indulni akartam.
         - Várj! – fogta meg a karomat.
         - Akadj már le rólam – kiabáltam rá. Mit fogdos itt engem? – Ne érj hozzám, nem akarom! 

         - Akkor mit akarsz? – engedett el – Mert ezek szerint nem engem, az biztos.

       Hát menten megáll az eszem, de komolyan. 
        
         - Alkut ajánlok. De azt mindenkinek el kell fogadni. Liznek is! – hangsúlyoztam ki a lányt, mivel szerintem nem nagyon bír engem.

             - Hallgatlak – fogta meg a fejét – De nehogy azzal gyere, hogy senki nem szólhat hozzád!- nevette el magát. Oké, rendben, ez betalált, de különben nem ez volt az alku – Mond, mit szeretnél?

        - Vedd elő a telefonodat – már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de belé fojtottam a szót azzal a mozdulattal, hogy felemeltem az ujjamat – És kapcsold be a hangrögzítőt.

Szem forgatva húzta ki a zsebéből a telefonját, majd párat ráütött a képernyőre és bólintott.

           

       - Mehet.

           - Oké, szóval. Alkut ajánlok. Az alku feltétele mindössze annyi, hogy nem a hírnévért csináljuk a zenélést, hanem szórakozásból. Szeretném, ha a pályázatot csak egy egyszerű ténynek kezelnénk, és nem a fő célként – Dawe bólintott, de várta, mondok e még valamit. Mondtam is. – Arra kérnék mindenkit, hogy ne úgy kezeljen, mint az új csajt a társaságban. Szeretnélek titeket megismerni – néztem Dávidra. – És még valami. Nem tudom, gondolkoztatok-e már mottóban, de én kitaláltam egyet, ami bár nem a feltétel része, de azért elmondom. Az találtam ki, hogy „ Hallatni akarjuk a hangunkat”. Szerintem mindannyiunkra igaz, legalábbis remélem. Ennyi – azzal Dawe kinyomta a hangrögzítőt, és elküldte a felvételt a tagoknak.

Néhány perccel később jöttek is a válaszok, miszerint rendben.

             - Akkor most már, egy banda? – nézett rám Dawe, én pedig éreztem ahogyan a szám mosolyra húzódik.
             - Akkor, házi nyúlra nem lövünk! – nevettem el magam, mire ő a szemét forgatva mosolygott rajtam. – Na, mikor lesz próba?

        Dawe felnevetett, és a kezét felém nyújtotta, hogy belé karolhassak. Nevetve, viccelődve, és teljesen normális emberekként tettük meg az utat.

A garázsban minden ugyanúgy volt, mint tegnap, csak az emberek hiányoztak belőle. Dawe azt mondta, hogy meg akarja nézni, hogy basszuson vagy szólón tudok jobban játszani, a végére pedig kiderült, hogy váltásban is ugyan úgy játszok mindkettőn. Hogy ez jót, avagy rosszat jelent, azt nem feszegettem. Dávid a dobot nézegette, Tomi, a bátyja pedig a mikrofont állítgatta, hogy Danival egy magasságba kerüljön, ha megjönnek.

            

      - Egyébként ki min játszik? – mentem oda Tomihoz, gondolván beszélgetést kezdeményezek. De ő csak vállat vont, nem épp barátságos módon.

           

      - A legtöbben értünk a gitárhoz, Peti a dobosunk. Dani főként gitározni akar, de szerintem néhány számot vele fogunk elénekeltetni. Ha egyszer jól érzi magát, az átragad a környezetére is, így szerintem neki kellene a mikrofonnál lennie. Én gitározok...

          - .. És énekelsz – szúrta közbe Tomi, majd rámosolygott az öccsére és kiment.

          - És énekelek – ismerte be, majd pengetett párat az egyik gitáron, és folytatta – Te ugye gitározol, de a hangodat még nem próbáltuk ki.

          - Liz min játszik? – kérdeztem, mert furcsálltam, hogy őt nem említi.

          - Liz... hát, Liz nem igazán játszik semmin. Kicsit ért a gitárhoz, de az nagyon az alap szint. Őt inkább vokálnak szoktuk betenni, aminek ő amúgy semmi ellenérzését nem mutatja. Általában elsétál a fotelhoz, leül és onnan motyog, ha kell valamit vokálozni– vont vállat.
 

Bántott, hogy így beszél róla. Nem mondott semmi rosszat, de mégis olyan érzésem volt, mintha nem tekintené teljes értékű tagnak. És ha emiatt volt velem olyan Liz ,amilyen, akkor teljesen meg tudom érteni. Olyan, mintha a helyéről túrtam volna ki. Ezen változtatni kell.

       - Van még egy feltételem...- kezdtem, mire Dávid pislogás nélkül meredt rám. Éveknek tűnt, amíg bólintott, hogy hallgatja. Már elő akarta venni a telefonját, mikor közbevágtam – ... ez most csak neked szól – keze megdermedt, félúton a telefon képernyője felé. Arca ugyan abban a pózban maradt, de szemöldöke megmozdult, ahogyan nézett alóla – Szeretném, ha Lizt is úgy kezelnéd, mint a többieket.

      - Na, ez most kíváncsivá tett – ugrott hirtelen abba a pózba, amit utáltam. 

Keze összekulcsolva mellkasa előtt, nem mosolyog, de látom rajta hogy jól mulat.

      - Azt hallom ki a beszédedből, hogy valamiért más lapra veszed Lizát. Nem tudom, miért, de nem is érdekel. De a tagok között nem lehet feszültség, mert akkor jobb ha el se kezdjük az egészet.

         - És ezzel azt kéred, hogy...?

         - Mindenféleképpen Liza maradjon a vokalista. Nem akarom kitúrni, és már így is úgy érzem magam, mint akit joga van utálni – leengedte a karját. Lehet sokkoltam?

         - Ugye tudod, hogy utál téged? – kérdezte.

          - Igen.

         - Te még annak ellenére is nyitott könyv vagy, hogy sértegetett?

          - Lány vagyok, nem könyv vagy bármi más tárgy – na, most én tettem karba a kezemet – Pont ahogyan Liz is!

Még pár másodpercig pislogás nélkül nézett, majd megadásra emelte a kezét.

           - Jó, rendben! – nevetett ki, de még odabiggyesztett egy szót mielőtt Petiék beléptek volna a garázsba. – Ajvé.

2. rész

Az a helyzet, hogy annyira tetszett a gitár hangja, hogy néhány dalt még eljátszottam rajta. Eközben a többiek vagy hevesen gesztikulálva beszélgettek, vagy csendben néztek rám, illetve egymásra. Egy idő után aztán abba kellett hagynom a játékot, mivel kezdett kellemetlenné válni a helyzet. Ha akkor tudtam volna, hogy mire várnak, és miért néznek rám, felkaptam volna a gitáromat, és már ott sem lettem volna. Ehelyett azonban én visszaillesztettem a helyére a gitárt, és feléjük fordultam.

         - Van egy pályázat, Nusi. – közölte közömbös hangon Dawe. – Ez a pályázat zenészeknek szól, és a nyeremény egy lemezszerződés. – Barna szeme veszélyesen csillogott.

Olyan csillogás volt ez, amitől borsódzani kezdett a hátam. Odalépett hozzám a laptoppal, és a kezembe nyomva közölte, hogy olvassam el az ott leírtakat.

          - És ezt miért mondod el? – ráztam a fejem értetlenül – Szólóban is indulhatsz, nem?

          - A pályázat feltételei között van az is, hogy kizárólag bandák számára. És iszonyatosan jól játszol azon a gitáron, úgyhogy szükségünk van rád! – tette karba a kezeit. Megint ez az állás. Annyira idegesít.

          - És Én mit nyerek vele? – nyeltem egyet, hogy eltűnjön az a keserű íz, amit azóta érzek, hogy elolvastatta velem a kiírást.

          - Úgy érted a társaságomon és a lemezszerződésen kívül? – tárta szét a karjait és mellé értetlenül rázta meg a fejét – Figyelj, Nusi. Ezek a srácok azért vannak itt, köztük én is, hogy találjunk valakit, aki akár csak fele annyira tehetséges gitáros, mint te. Ha most azt mondod, benne vagy, akkor egy banda leszünk. Ezzel nyersz négy barátot, egy bandát, és persze az én tökéletes személyem társaságát.

          - Gondolkozhatok rajta?

          - Holnapig, mert nyakunkon a határidő. Utána le kell adni a jelentkezést és el kell kezdeni a próbákat.

           - Holnap – bólintottam, és kiléptem az ajtón. Dawe követett, de a többiek csendben nézték, ahogyan elmegyek – Sziasztok! – köszöntem még el, mert hát az ember lánya ne legyen udvariatlan.

De úgy tűnik ez csak rám értve bír jelentőséggel. Senki sem köszönt vissza. Ahogyan kiléptem a kapun, kiabálásra lettem figyelmes.

           - Dawe, nem gondolod, hogy ezt meg kéne beszélnünk előbb? – Liza vágtatott ki utánunk, vörös fejjel és kiabálva – Nem hozhatod őt csak úgy ide...

           - Azt tehetek, amit akarok, ugyanis ez az én házam, ha elfelejtetted volna. Nincs mit megbeszélnünk, Liz. Nusi marad, és kész! – jelentette ki Dawe, és azzal a lendülettel magával vonszolt a ház eleje felé.

Nekem persze az első gondolat, ami megfordult a fejemben, hogy én ugyan itt nem maradok. Úgy voltam vele, hogy ha abban a szent pillanatban nem indulok el hazafelé, akkor vége az életemnek, hisztis leszek, morci leszek, és punktum. Hát, ilyen gondolatokkal a fejemben lépkedtem újdonsült barátom, Dawe mellett. Végül megkerülve a házat hazaindultam.

Mint mindenki más is péntek esténként, én is gépeztem. Nem, a nagy rocker még véletlenül se ment rongyrázós Sixty Fesztiválra. Nem oda való vagyok. Egyébként filmet néztem egy oldalon, a filmezz.eu-n, méghozzá egy elég régi filmet.

Néhány résznél majd elaludtam, habár horror kategóriába volt sorolva, némelyiknél meg tátott szájjal figyeltem, ahogyan a fűrész kettészeli a csávókám fejét. De mindezek ellenére a végén csupán annyi volt a reakcióm, hogy egy marék sós popcornt hozzávágtam a monitorhoz, és azt kiabáltam: „Ez de egy gagyi!”

Szidtam még pár percig magát a filmet; aztán azt, aki kitalálta; és azt, aki kitalálta, hogy megszüli a film kitalálóját. Bájos, nőies húzás. Végül ugyan oda kerültem vissza, a közösségire, ahol négy ismerősnek jelölés várt; és a pályázathoz, amit eddig legalább hatszor olvastam át, rejtett kis buktatók után kutatva. Akkor még nem sejtettem, hogy ott van az orrom előtt az, amit annyira kerestem.

Robi persze folyamatosan rágta a fülem, hogy mutassam meg neki a kiírást, de végül annyiban maradtunk, hogy ő sem érti, mi hibádzik. Sőt, nagybátyám szerint csak beképzelem a hibát.

Persze. Ahogyan Garfield is beképzelte magának Ubult... Ott van és kész!

Ó, igen. Hatalmas Garfield rajongó vagyok, de csak a lasagne miatt, amit különben utálok. Fura, mi? Gondolkoztam rajta, hogy írok egy listát, miket utálok, de lehet mostanra rövidebb lenne az, miket szeretek. Egyszerű: a sózott paradicsomot, a savanyú cukrot, a Mazsi-féle kókuszos-csokis fagyit, meg a málna fagyis smoothie-t. Mondtam, hogy rövidebb.

A közösségire visszakanyarodva, Czaun Dávid, és Czaun Tamás már ma délután bejelölt, de Molnár Péter és Illés Dániel csak nem régen. Mondhatnám, hogy nem fúrta az oldalam a kíváncsiság, mit akarnak, de akkor hatalmasat hazudnék.

Ezért hát rámentem az Ismeretség megerősítése gombra, majd lenyomva azt, vártam a fejleményeket. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan egy növényt fúj a lomha szellő a sivatagban, mint a filmekben. Nos, ez volt az agyam helyén. És mintha egy tücsök ciripelését is hallottam volna, vagy lehet az csak a messze kongó koponyám képzelte be magának, mint mikor az egyik tanárom felmondott, mert úgy látta két nullával többet mutatott a számlája. Persze utána kiderült, hogy messze nem annyi az annyi.

Nem történt semmi. A gondolataim százával cikáztak. Olyanok fordultak meg a fejemben mint hogy „ Azt hittem csak arra várnak, hogy visszaigazoljam őket, de helyette lehet még meg is lepődtek, miszerint „Ki jelölte őt be?”

Jó, abba hagyom ezt az ironikus, ál optimista hozzáállást. Minden szar. Az élet pocsék. Nem, ez az üzemmód sem az igazi, gondoltam magamban, aztán eltettem magam másnapra.

A sok üzemmódos zagyválásomnak az lett a következménye, hogy robotokkal álmodtam. Úgy mozogtam, mint egy robot és közben éreztem, ahogyan az ízületeim összeroppannak. Éreztem, ahogyan a csontjaim porrá őrlődnek. Azt, ahogyan az ereimben besűrűsödik a vér, mígnem olyan lett mint az olaj. És akkor rájöttem.

Dawe ikonja zölden világított, habár hajnali négyet mutatott az óra. Megnyitottam a chatet, és megírtam neki az üzenetet.

" 8 óra, Skate park, legyél ott. Nusi"

Pár másodperc múlva megjelent a kis pipa, miszerint látta.

1. rész

Azt hinné az ember, hogy egy koncerten nem történhet olyan, ami miatt nekiáll ordítani egy vadidegennel. Pedig ötven százalék rá az esély, akármelyik szemszöget is vesszük alapul.
Mikor szombat reggel a tükörből egy orbitális pattanás köszönt vissza rám, legszívesebben a szobámba bezárkózva kenegettem volna alapozóval, hogy lefedjem. Csak hát, a gond ott kezdődik, hogy nem használok alapozót. 

- Nusi, jössz? – kiabált be a szobába Robi.

Úgy terveztük, hogy elmegyek vele lakást nézni, de szakadó esőben végigbaktatni az fél városon most valahogy nem hozta meg a kedvemet hozzá. Ennek ellenére összekaptam magam, egy egyszerű kapucnis pulcsit és bakancsot vettem fel farmerral, és kivonszoltam magam a konyhába.

Mikor nagybátyám meglátott vállvonással nyugtázta, pont annyi kedvem van az egészhez, mit annak az esélye, hogy télen hó helyett érvényes bankjegyek hulljanak az égből. Pedig azt még díjaztam is volna. Nyűgösen indultunk neki a városnak azzal a tervvel, hogy megnézünk legalább négy helyet.

Késő délután azonban még nem találtuk meg a megfelelő lakást. Nem is gondolná az ember, hogy a városban ennyi ház között is nehezen talál egy olyat, aminek a falai nem verik vissza a buszok és kocsik motorzörejét, aminek a falain keresztül nem hallod, ahogyan a szomszédok turbékolnak, vagy ami egyszerűen nem penész szagú. Durva, de ötből négy lakás penész szagú volt, pedig kinézetre meg nem mondaná senki.

Addigra elállt az eső, és azzal együtt elmúlt a rosszkedvem is. Minél inkább közeledett az este, annál inkább koncertre voltam hangolva. Fél hét körül megjöttek Robi haverjai is, majd azzal a harmincas lélekszámú csapattal nekivágtunk a városnak.

Lerohantuk az egyik boltot azzal a feltett szándékkal, hogy veszünk italt magunknak, és azzal együtt indultunk el a Kossut tér felé. Én kiskorú lévén sörön kívül mást nem tudtam kicsikarni a nagybátyámból, azt is azért engedte meg, mert néhány hónapon belül beöltöm a tizennyolcat, és két doboz sörtől biztosan nem fogok berúgni.

A koncert helyszínén már tolongtak az emberek. Megálltunk nagyjából a tömeg közepén, és csatlakoztunk a többiekhez.

Az, ahogyan a tömeg azt kiabálta: „Tankcsapda!”, az, ahogyan az érzés átjárta a testem, felejthetetlen volt. Imádtam, ahogyan a dobbal együtt dobbant a szívem, és ahogyan átjárta a testemet a zene hatalma. Mert hogy a zenének hatalma van, bárki bármit is állít.

Lehet, hogy más úgy hiszi, hogy a bandatagok kiskoruk óta ismerik egymást, de ki kell ábrándítanom mindenkit. Valójában az a szeptemberi este, és az a koncert volt az oka annak, hogy megismertük egymást.

A koncert felénél jártunk már, mikor egy hangos társaság keveredett a közelünkbe. Az egyik kedvenc számom közepén aztán hirtelen nedvességet éreztem a nyakamban, mintha leszakadt volna az ég, vagy minimum rám borult volna egy vödör víz.

Emlékszem, ahogy a lány kerek szemekkel a szája elé kapja a kezét, és ahogyan az egyik srác felkiált.

– Baszki, a bor!

Akkor még a pokolba kívántam az egészet. Azt hogy mögöttem álltak, azt, hogy én előttük álltam, magát a helyzetet. Mostanra rájöttem: a Szeptember 21-ei 'Csapda koncert kellett ahhoz, hogy megtaláljam az utamat. Na meg ők négyen, ahogyan a bor után kapnak és mosolyogva közlik, az onnan már nem fog kijönni. Hajnalban kicsit mérgesen ugyan, de hatalmas örömmel hunytam le a szememet, és már akkor éreztem a szívemben, hogy valami nagy készül. Az elkövetkező napokat épp csak túléltem.

Két hét telt el a Tankcsapda koncert óta, és ezalatt a pár hét alatt lecsengett a suliban is a téma. Vannak akik még felemlegetnek egy-egy momentumot, mint például mikor Lukács Laci a véletlen folytán leköpte magát. Eredetileg a levegőbe köpött, a feje fölé, de létezik a gravitáció és ami egyszer felment, az le is fog esni, ugyebár.

Botond Tanár úr most biztosan büszke lenne rám!

Az osztályom megvadult. Tomi például repülőzik az órákon, ami nem is lenne baj, ha nem épp egy 11.osztályos srácról beszélnénk. Eszti mindenféle rapszöveget nyög be az órákon, ami amúgy néha úgy hangzik, mint valami állat hangja.

Na meg persze ott vannak a szakmai órák, ahol a beöntéstől a reflux betegségen át egészen a korunkbeli emberpalánták szexuális életéig mindenről szó esik, csak a szakmánkkal kapcsolatos tananyagról nem. Hupsz.

Domi, aki egy évvel alattam jár, hozta a formáját és a hőn szeretett rocker imázst lecserélte a k-pop és j-rock stílusra, ami engem eleinte idegesített, mert nem tudtam kiejteni a kedvenc bandáinak a neveit. Mostanra mondjuk már kezdem megszokni, de a nevekkel még mindig nem boldogulok.

Néhány felsőbb éves is hozzánk csapódott az idő során, és most együtt tanyázunk a C épület mögötti fás területen. Robi szokta mondani, hogy Vörösmajorban az a jó, hogy egy erdőben van, és az a rossz, hogy a sok bagóst messziről ki lehet szúrni a fák felett szálló füst miatt. Ez igaz egyébként, két kezemen sem tudnám megszámolni, hogy egy év alatt hányszor indult meg az igazgatónő abból a célból, hogy nyakon csíp minket.

Október elején már kezdett rosszra fordulni az idő, ami miatt a kedvem folyamatosan rossz lett, és fáradékonnyá váltam. De írjuk az ősz számlájára, hogy találtam egy nagyon szép falevelet, amit bár nem hoztam haza, mégis minden reggel visszaköszön rám a meggyfáról.

Péntekenként gitárórákat veszek, ami mostanában rám is fér, mert kiestem a gyakorlatból. Leszállva a buszról torpedó sebességgel szántottam végig a haza vezető utat, ahol aztán egy smink igazítás után felkaptam a gitáromat és indultam vissza a városba.
A tanárom egyébként egy Szabó vezetéknevű fiú, úgy hat-hét évvel lehet idősebb nálam. Érti, hogy mit is szeretnék megtanulni, és szerencsére jól is tanít. A buszmegállóhoz érve most is eszembe jutott a koncert, és magamban szidtam a társaságot akik rám öntötték a bort. Elszúrták az estémet, az biztos.

De ahogy szidtam őket, akaratlanul is elbambultam, aminek az lett a következménye, hogy neki mentem valakinek. Rá se hederítettem volna, ha nem esett volna le a vállamról a súlyos gitártok, benne az életemet jelentő hangszerrel. 

- Baszki, a gitárom!- kiáltottam fel, de azzal a lendülettel már le is rogytam a földre, hogy ellenőrizzem, nem esett-e baja. – Ha eltört Robi kinyír! 

 - Minden rendben?

Fel se néztem, csak motyogtam magam elé, olyanokat mint például " Egy repedés és vége is" vagy " Ha most tönkretettem, Robi meg fog veszni". Csak akkor emeltem fel a tekintetem a gitárról, mikor az ismeretlen leguggolt velem szembe, és kivette a hangszert a helyéről.

– Te mégis mit művelsz? – támadtam le a srácot, aki pengetett néhányat a gitáron és mosolyogva elkezdte állítgatni a húrokat. – Hozzád beszélek, Süketkém! – lengettem meg a kezem a szeme előtt, amire reagálásképp lepisszegett és folytatta amit elkezdett. 

- Ez már a pofátlanság netovábbja! – fakadtam ki. Oké, beismerem, hangosabban mondtam, mint ahogyan akartam, de hát senki nem tűri, hogy egy vad idegen a holmiját piszkálja. 

- Lehet, de a gityó úgy el van hangolva, hogy egy macska is megirigyelné a hangját a párzási időszakban – vont vállat a srác. Még pengetett párat a húrokon, majd rám nézett. – Kész.

Olyan óvatossággal tette vissza a hangszert a tokba, ahogyan csak egy zenész képes rá. Behúzta a tokot, és felállt. Csokoládébarna szemeit rám emelte, és felismerés csillant a szemében. 

            - Téged ismerlek! – ledermedtem. Mégis honnan ismerne engem egy olyan srác, akiről halvány lilám sincs, hogy kicsoda? – Leüvöltötted a haverom fejét a koncerten. 
Vagy úgy. Már értem. 

            - A haverod leöntött koccintóssal! Még szép, hogy leüvöltöttem! – vontam vállat.

A srác nevetett a kijelentésemen, majd egyik szemöldökét felvonva, mosolyogva bólintott. 

- Touché! – tette karba a kezeit, majd rögtön utána a hajába túrt ujjaival. – Bocsi. A borért, meg a gitárért is.

Elmosolyodtam rajta, mennyire furcsa így, 

- Mit is mondtál, mi a neved? 

- Még nem mondtam – mosolyodott el, majd kezet nyújtott. – A nevem Dávid. 

- Annamari – ráztam meg a kezét. 

- Örülök, Annamari. De szerintem épp ideje lenne átmennünk a zebrán, még mielőtt hatodjára is átváltana pirosra – mosolygott továbbra is. 

- Te jó ég, elkések! – kiáltottam fel, és amilyen gyorsan csak tudtam, átvágtam a fél városon.

Gitáróra után már nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy hazamenjek és levegyem a hátamról a súlyt. De a haza vezető út gyalog legalább egy óra, én pedig a hasam korgásából ítélve annyit nem bírok ki.

Így hát nekiindultam valami ételt keresni a környéken, amiből az lett, hogy csupán negyed óra múlva két óriási pizzaszelet és úgy egy liter Fanta narancs után már a nadrágomat is ki kellett gombolnom, mert szorította a hasam.

Biztosan mindenkivel volt már olyan, hogy túl sokat evett és ezért kényelmetlenül érezte magát a bőrében. Nem vagyok vele egyedül, ugye?

Kiszürcsöltem az utolsó pár korty üdítőmet, és mint aki jól végezte dolgát kiléptem a büfé ajtaján. Csakhogy amint kiléptem, ma már másodjára is összeütköztem valakivel, ami miatt a gitárom ismét a földön kötött ki. 

- Hát ilyen a világon nincs! – kiabáltam el magam. Nem érdekelt, hogy az emberek néznek, és az sem, hogy a nadrágom dereka szorítja a hasamat. Csak az érdekelt, hogy a gitáromnak ne legyen baja. 

- Mond csak, te így szoktál pasizni?

A hang irányába kaptam a fejem, de olyan harag volt bennem, hogy nem tudtam higgadtan válaszolni. 

- Miért, te így szoktál csajozni? Követsz engem, vagy mi van? – a gitártokommal bajlódva vágtam oda a felettem tornyosuló srácnak a szavakat. Dávid erre karba tett kézzel, komoly arccal csóválta a fejét, és mindössze annyit mondott: 

- Touché!

A tokot felnyitva az első amit megláttam az elszakadt gitárhúr volt, a második pedig az egyetlen olyan pengetőm, amit annyira imádtam, most két részletben.

              - Ne már! – ültem le a földre, majd a pengetőt kivéve igyekeztem nem elsírni magam. 
              - Annamari, te vérzel! – Dávid hangja kicsit ijedté vált, ahogyan leguggolt. 
              - Mi? Hol? – néztem meg a lábaimat, majd a kezemet. Nem láttam sehol vért. 
              - Itt, látod? – emelte meg a könyökömet, és tényleg ott volt egy kis piros folt.

Csakhogy ez meg volt száradva. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek, mi az.

              - Az ketchup – húztam el a könyökömet, majd lekapartam róla a bénázásom nyomát. 
              - Hogy került a könyöködre ketchup? – nem nevetett, de a szeme körüli apró ráncokból tudtam, hogy nagyon is jól szórakozik rajtam.

              - Ettem – jelentettem ki határozottan. Megvontam a vállamat, és a szemem visszatért a gitárra.
              - A könyököddel?
              - Nem – nevettem el magam. Annyira groteszk volt az egész, hogy az már nevetséges.
              - Gyere, kapsz egy új húrt, meg egy pengetőt – állt fel, majd felhúzott engem is, és a tokot visszazárva magára vette. Ezt követően elindult arra, amerről valószínűleg jöhetett. Néhány lépés után hátrafordult, és szemöldökét felhúzva nyújtotta felém a kezét. – Jössz?

Mi mást tehettem volna, hisz nála volt a gitárom. De a lábam csak nem akarta az igazat, így mosolyogva karon ragadott és maga mellett tartva mutatta az utat.

Úgy tíz-húsz perc múlva egy csendes kis mellékutcánál sétáltunk végig, majd egy nagyobbnak számító ház előtt megállva a zsebébe nyúlt és kihalászta a kulcsait. Csakhogy a kapu nyitva volt.

              - Azt hittem később jönnek – vonta meg a vállát, majd beterelt maga előtt az udvarra. Egy garázs szerű pince ajtaja nem messze tőlünk tárva - nyitva volt, onnan gitár és dob hangok szűrődtek ki, némi nevetéssel, és beszélgetéssel. – Gyere, bemutatlak nekik – indult meg a garázs felé.

              - Várj, kiknek? – indultam meg utána, mire ő csak mosolygott.

A garázsba belépve három, nagyjából velem egykorú srác és egy lány volt, egy teljes dob felszerelés, és két odavágós szólógitár társaságában.

              - Csáó mindenki – tette le a gitáromat egy fotel mellé, majd lepacsizott mindenkivel.
              - Annamari, ők itt Liza, Dani és Peti – mutatott körbe az említetteken. – Ő pedig Tomi, a tesóm – mutatott a harmadik srácra, aki most épp a dobot piszkálta. – Srácok, ő pedig itt Annamari.
              - Dani, nem őt öntötted nyakon? – mosolyodott el az egyik srác, aki egy laptop mögé bújva teljesen beletekeredett a kábelekbe. Csupán egyetlen pillanatra nézett fel, majd egy sóhaj kíséretében vissza is nézett a laptopra.
              - De, azt hiszem – pattant mellém egy elég magas, vékony srác, akinek sötétszőke haja szerteszéjjel meredezett a plafon felé.
              - Ő mit keres itt? – a lány, Liza, karba tett kézzel méregetett, amitől úgy éreztem magam, mint valami kisegér, aki csapdában vergődik.
             - Tudod, ahhoz nem sok közöd van – vetette oda neki Dávid.
             - Már hogy ne lenne közöm, a csajod vagyok – most nem engem nézett, hanem őt. Az arcán színlelt nyugodtságot láttam. A szeme mintha teljesen piros lenne, de nem emlékszem rá, hogy a koncerten is piros lett volna.
             - Házi nyúlra nem lövünk! Te mondtad – vont vállat Dávid – Úgyhogy nem járunk. – közölte, majd felém fordult – Gyere, keresek neked a szobámban egy pengetőt – azzal kitessékelt maga előtt.

Ahogy a lépcsőn haladtunk felfelé az ajtóhoz, egyszer csak megszólalt.

              - Amúgy Dawe.
              - Tessék? – ráztam meg a fejem – Mi Dawe?
              - A becenevem. Neked pedig biztosan Anna – mosolygott rám.
              - Nem talált! Nusi.
              -  Musi? – torpant meg.

              - Ennel, mint narancs. Nusi – magyaráztam.
               - És, hogy lettél pont Nusi? – nevetett fel, mire én egy elég szúrós pillantást küldtem felé.
               - Anyukám mindig Annusnak hívott, én meg utáltam. Aztán egyszer apu úgy kérdezett meg valamiben hogy „Mit gondolsz, Nusi?”, és azóta ez a becenevem. – mondtam, majd bementem az ajtón, meg sem várva a reakcióját. Dawe egy közeli ajtóhoz ment, majd benyitott, és pár perccel később egy dobozzal és két pengetővel együtt lépett ki.
                - Most pedig teljesen lecserélem a húrokat, ha megengeded – mosolygott rám, és elindult vissza a garázsba.

Ugye mindannyian egyetértünk abban, hogy egy ismeretlen házban senki sem szívesen marad egyedül. Na, hát ezért is követtem. Ahogy beértünk a garázsba, levágta a dobozt a kanapéra és elkezdte áthúrozni a gitáromat. De a figyelmemet nem az kötötte le, hogy mit csinál, hanem az a gyönyörű sötét vörös szólógitár, ami ott lógott a falon.

             - Dawe, kipróbálhatom azt a gitárt?
              - Persze, nyugodtan – motyogta, miközben egy pengető lógott ki a szájából – Csak nehogy leejtsd.

Levettem a gitárt és elvettem az egyik pengetőt Dávid mellől, majd pengettem néhányat, hogy hogyan szól. Bedugtam a hangosítót, és elkezdtem játszani a Tankcsapda Egyszerű dalát. Mikor azzal végeztem, következett a Smells Like Teen Spirit a Nirvanatól. Csak azt játszottam, amit szeretek, így nem volt nehéz kérdés, milyen stílusban gitározok.

            - Skacok, azt nézzétek! – Peti lépett oda Dávidék mellé, kezében egy jókora laptopot tartva.

Miközben én a gitárt nyúztam, ő gesztikulálva magyarázott a többieknek, majd rám nézett. Ahogyan a többiek is felém fordultak, egy pillanatra a hideg is kirázott.