13.rész

A hét nagyon lassan telt ezután. Hamar híre ment, hogy mit csináltam szombat este, és többen is odajöttek beszélgetni. Sőt, volt olyan is, aki soha egy szót se szólt volna hozzám ezelőtt, most mégis fényképeket csinálgat, amin ketten vagyunk. Bizarr volt.

Pénteken szerencsére gyorsan elteltek az órák, amire nagyban rásegített az a tény is, hogy három órám elmaradt, így tehát délben már nyakig betakarózva, a laptopomon filmeket bámulva, és forró teát iszogatva terültem el az ágyamon. Mint általában, se Robi, se mama nem volt itthon, így tehát jószívű gazdi lévén beengedtem a kutyánkat, Husit a házba. De mielőtt még összekoszolhatott volna bármit is a saras mancsaival, bedugtam a zuhany alá a fekete Shar Pei kutyát.

Mikor ezzel végeztem, megszárítottam a kutyát, és a temérdek nyál miatt, ami idő közben rám került, én is lezuhanyoztam. Csak akkor bugyoláltam be magam a takaróba, mikor ezzel készen voltam.

Több filmet is megnéztem egymás után, olyanokat, mint például Penge, vagy Kaptár, de a vége felé már borzalmasan untam a semmit tevést. Így Husival az oldalamon úgy döntöttem, hogy nekiállok palacsintát sütni.

A gondok ott kezdődtek, hogy fogalmam sem volt, mi kell a palacsintába. Így tehát visszamentem a laptopért, és rákerestem a Google-ban. Találtam is egy elég jó receptet, így tehát nekiálltam.

Találomra kiöntöttem a lisztet, ami úgy nézhetett ki, mit mikor valaki folyatja a mézet valamire, és közben hadonászik. Aztán ránéztem a lisztes orrú Husira.

            - Husi. Ehhez zene kell – mondtam a kutyának, aki figyelmesen nézett rám.

Be is kapcsoltam gyorsan egy Hollywood Undead számot, és újra nekiálltam a palacsinta tészta bekeverésének. Beletettem a tojást, az olajat, a vizet, és szépen sorjában az összes hozzávalót, és ekkor megakadt a szemem valamit.

Ott éktelenkedett hatalmas betűkkel jobb oldalt az Elkészítés. Ránéztem az én edényemben összeforgatott hozzávalókra, és elkezdtem elolvasni, mit kellett volna tennem.

"Elkészítés:

1. A liszthez adjuk hozzá a cukrot, szódabikarbónát, sót, keverjük el. (Aki szeretne, itt tehet hozzá egy csomag vaníliás cukrot. Én csak egyszerűen nem szeretem, hogy szinte már nincs édesség vanília nélkül.)
2. Keverjük össze a nedves hozzávalókat, és folyamatos kevergetés mellett adjuk hozzá apránként a lisztes keverékhez, amíg el nem fogy. (Használhatunk robotgépet.) A tészta sűrűbb lesz, mint a szokásos szódavizes változat.
3. Hevítsünk egy serpenyőt majdnem teljes lángon forróra, olajozzuk 1 tk olajjal, majd vegyünk egy merítőkanalat. Ebben merjünk ki palacsintatésztát, amilyen vastagra szeretnénk, majd csurgassuk és a serpenyőt finoman körbebillentve oszlassuk el egyenletesen. Az első oldalt süssük kb. egy percig, falapáttal ellenőrizzük, mennyire barna. Fordítsuk meg, a másik oldalt pirulásig sütjük."

            - Hogy az a... – kaptam a tekintetem a masszára, amit készítettem, és azzal a lendülettel amivel felálltam, kiöntöttem az egészet. Elöblítettem a tálat, és ezúttal pontosan követtem a recept minden mozzanatát, mígnem a sütésre került a sor.

Előszedtem a palacsinta sütőnket, és vártam. Életemben nem sütöttem még palacsintát, és hogy az igazat megvalljam, nem is figyeltem, hogyan készítik. Azt tudtam, hogy van egy palacsinta sütőnk itthon, de komolyan utána kellett keresnem, hogy hogyan is tovább.

Beolajoztam a sütőt, és mikor felmelegedett beletettem a tésztát, óvatosan adagolva. Idő közben lejárt a zene, ezért leültem a laptopom elé, hogy megcsináljak egy lejátszási listát.

Néhány perc után már különös szag terjedt a konyhában, és mikor felnéztem, a palacsintából sűrű, fekete füst szállt fel.

            - Bazd meg! – ugrottam oda, és lekapva a tűzről a sütőt kivittem a levegőre.

Az ajtókat és az ablakokat tárva nyitva hagytam, miközben bent a konyhában a konyharuhával legyeztem el a füstöt, a lehető legkevesebb sikerrel.

            - Oké, én feladom! – néztem a kutyára, aki idő közben a fejére tette a mancsát, és úgy nézett fel rám.

Negyed órával később úgy döntöttem, hogy áthívom pár barátomat, és majd ők segítenek a kínomon. Egy pattintós Marlboro, egy gyújtó és a telefonom társaságában ültem ki a lépcsőre, mégpedig azzal a szándékkal, hogy én most megtanulok palacsintát sütni.

Rágyújtottam a cigire, és tárcsáztam Liz számát. A második csengetés után fel is vette.

            - Szia, ne haragudj, de most nem igazán jó. Anyuék elvittek engem meg a tesóimat Pestre, szóval most fogalmam nincs mit csinálok, de majd hívlak. Szia. – azzal ki is nyomta, még azelőtt, hogy szóhoz juthattam volna.

Következőnek Danit csörgettem meg, aki viszont nem vette fel a telefont. A telefonkönyvemet lapozgatva sorban hívtam fel az embereket, akikről tudtam, hogy a közelben laknak.

Nem egészen egy órával később már ott volt velem Domi, aki pasztell lila hajjal jelent meg, Rita, és Szabi, akik pedig az osztálytársaim és egyben barátnőim is. Mikor elmondtam a bénázásom történetét egy mindent elsöprő nevetőgörcsöt kapott mindenki, én pedig már csak azon nevettem, ahogy ők nevettek. De mikor nagy nehezen lenyugodtak, Rita megszánt, és segített kisütni azt a közel kilencven darab palacsintát, amiből legalább húszat mi ettünk meg négyen.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha a konyhában fogok ténykedni, de most már tudtam palacsintát csinálni, így tehát mostantól más lesz. Ahogyan ezt végiggondoltam, rá kellett jönnöm, hogy valami hibádzik az egyenletből, és Domi rá is világított, hogy micsoda.

           - Nusi, mit fogunk beletenni?

Életemben először sikerült egy olyan képet vágnom, mint ami annak a mókus szerű lénynek van, és a nevetés újra kezdődött.

A szombat reggel nálam délben érkezett, és valahogy éreztem, hogy az arcomon újabb kráter méretű pattanások jelentek meg. Ezt tanúsította a tükörből visszanéző három orbitális pattanás, amely az arcom legkülönbözőbb pontjain jött ki, többek között egy a szemöldököm közötti üres területen.

A srácokkal persze próbáltunk aznap délután, így már nem maradt időm arra, hogy el is tüntessem a hegyeket a képemről.

Cserébe azonban kaptam pár igazán kedves megjegyzést rájuk a srácoktól, a kedvencemet ki is emelném.

           - Az mi a homlokodon? – nézett rám Dani, mire persze nekem elment a maradék életkedvem is.

           - Egy asztronauta! Miért, minek látszik? – néztem rá egy „Most komolyan?” nézéssel, mire Dávid is mellé pattant és tanulmányozni kezdték az arcomat.
           - Szerintem ez inkább egy mini bolygó, amin épp kitörni készül egy vulkán. – szólalt meg Dávid, és vasárnap reggel óta most először láttam mosolyogni.

Na, nem mintha eddig nem mosolygott volna, csak most miattam, illetve rajtam mulatozik. Nem, ez a felállás sem volt jobb. A fiúk megjegyzéseire aztán Peti is felfigyelt, és csatlakozva hozzájuk közölte, hogy ő nem lát semmit, ami eddig ne lett volna ott. Erre én - szerintem érthető okokból - felhúztam az orromat, és pukkadozva levágtam magam a fotelba.

A fiúk persze összepacsiztak, és dőltek a nevetéstől, de ez még mind semmi volt ahhoz képest, mint mikor Tomi és Liz betoppant kéz a kézben

            - Sz'asztok! – bökte oda Dávid bátyja, és lekezelt mindenkivel, miközben Liz hevesen integetett, és mellém telepedett. Rám nézett, és kitört belőle.

            - Zsír, olyan vagy mint egy indiai! – és ekkor aztán végképp kitört a többiekből a nevetés.

Jó, elismerem, még én is megmosolyogtam a dolgot.

Azonban tíz perc után már kezdett baromira bántó lenni, hogy még mindig az én pattanásos fejemen nevetnek, ezért kitaláltam a bosszúmat.

            - Skacok, mit szólnátok egy itt alváshoz? – pattantam fel, és széttártam a karomat. – Jövőhéten pénteken úgy is Mamusz Fesztivál.

Hagytam, hagy forrja ki magát a tervem teljesen, majd folytattam.

            - Csütörtökön itt aludhatnánk mindannyian, és suli után már nem kéne annyit pattogni.

A fiúk abbahagyták a nevetést, és érett felnőttek módjára gondolkozni kezdtek az ajánlaton. A gond ott kezdődik, hogy ebben a hatos fogatban senki sem felnőtt, és még kevésbé érett, így tehát elsőnek perverz gondolatok röpültek a levegőbe, majd pedig a bulizással kapcsolatos álmodozások, és végül a válaszok.

Megszavazták, Dávidéknál alszunk.

Este felé már ideje volt elindulnom, mert nem volt kedvem teljesen sötétben hazabattyogni. Egy darabig elkísértek Petiék, de aztán ők busszal, én meg lábmeghajtással jutottam előre, így végül is egyedül sétáltam át a fél városon. Néhány kutya megugatott, mire én szem forgatva mentem tovább.

Hirtelen ötlettől vezérelve nekiálltam gitározni, és közben énekelni, miközben igyekeztem minél jobban érezni magam. Berobbanva az ajtónkon egyenesen a laptopomhoz sétáltam, és bekapcsoltam. Úgy gondoltam, hogy kicsit zenélgetek magamnak, mielőtt hazaérnek a többiek, és a bakancsomat lerúgva kihámoztam magam a kabátból.

Beírtam az egyik kedvenc számomat a keresőbe, és elindítottam. Elsőnek karaokéztam egy kicsit, majd miután felráztam magam rendesen, úgy döntöttem, hogy felveszem és kiteszem a közösségire, amolyan „ Nézzétek, mit tudok!” érzéssel.

Bedugtam a gitáromat a hangosítóba, előkotortam a mikrofonomat, a kamerámat beállítottam, beélesítettem a mikrofont, elindítottam a dobot a laptopon, és elkezdtem. 

- Tell me where our time went , And if it was time well spent... – énekeltem, és közben ment a fordítás a fejemben. – I can feel the pressure, it's getting closer now , We're better off without you... – És aztán már csak énekeltem. Nem érdekelt, hogyha elcsúszok, nem érdekelt csak az, hogy elénekeljem.

Ám mikor az utolsó hangok is lementek, és kinyitottam a szememet, egy mosoly kíséretében megállítottam a kamerát, és eszeveszett módjára keresni kezdtem a kábelt, hogy át tudjam tenni a laptopra a videót.

Húsz perccel később sikerrel is jártam, és feltöltöttem a közösségire, ahol aztán néhány perc leforgása alatt tíz, majd nem egészen öt perc leforgása alatt hetvenkét lájkot kapott, és rengeteg hozzászólást.

De az egyik komment, az utolsó, az mindent összezavart bennem....

„Czaun Dávid Dawe És nem véletlenül....
Épp most "