A hét nagyon lassan telt ezután. Hamar híre ment, hogy mit
csináltam szombat este, és többen is odajöttek beszélgetni. Sőt,
volt olyan is, aki soha egy szót se szólt volna hozzám ezelőtt,
most mégis fényképeket csinálgat, amin ketten vagyunk. Bizarr
volt.
Pénteken szerencsére gyorsan elteltek az órák, amire nagyban
rásegített az a tény is, hogy három órám elmaradt, így tehát
délben már nyakig betakarózva, a laptopomon filmeket bámulva, és
forró teát iszogatva terültem el az ágyamon. Mint általában, se
Robi, se mama nem volt itthon, így tehát jószívű gazdi lévén
beengedtem a kutyánkat, Husit a házba. De mielőtt még
összekoszolhatott volna bármit is a saras mancsaival, bedugtam a
zuhany alá a fekete Shar Pei kutyát.
Mikor ezzel végeztem, megszárítottam a kutyát, és a temérdek
nyál miatt, ami idő közben rám került, én is lezuhanyoztam.
Csak akkor bugyoláltam be magam a takaróba, mikor ezzel készen
voltam.
Több filmet is megnéztem egymás után, olyanokat, mint például
Penge, vagy Kaptár, de a vége felé már borzalmasan untam a semmit
tevést. Így Husival az oldalamon úgy döntöttem, hogy nekiállok
palacsintát sütni.
A gondok ott kezdődtek, hogy fogalmam sem volt, mi kell a
palacsintába. Így tehát visszamentem a laptopért, és rákerestem
a Google-ban. Találtam is egy elég jó receptet, így tehát
nekiálltam.
Találomra kiöntöttem a lisztet, ami úgy nézhetett ki, mit mikor
valaki folyatja a mézet valamire, és közben hadonászik. Aztán
ránéztem a lisztes orrú Husira.
- Husi. Ehhez zene kell – mondtam a kutyának, aki figyelmesen nézett rám.
Be is kapcsoltam gyorsan egy Hollywood
Undead számot, és újra nekiálltam a palacsinta tészta
bekeverésének. Beletettem a tojást, az olajat, a vizet, és szépen
sorjában az összes hozzávalót, és ekkor megakadt a szemem
valamit.
Ott éktelenkedett hatalmas betűkkel jobb oldalt az Elkészítés.
Ránéztem az én edényemben összeforgatott hozzávalókra, és
elkezdtem elolvasni, mit kellett volna tennem.
"Elkészítés:
- A liszthez adjuk hozzá a cukrot, szódabikarbónát, sót, keverjük el. (Aki szeretne, itt tehet hozzá egy csomag vaníliás cukrot. Én csak egyszerűen nem szeretem, hogy szinte már nincs édesség vanília nélkül.)
- Keverjük össze a nedves hozzávalókat, és folyamatos kevergetés mellett adjuk hozzá apránként a lisztes keverékhez, amíg el nem fogy. (Használhatunk robotgépet.) A tészta sűrűbb lesz, mint a szokásos szódavizes változat.
- Hevítsünk egy serpenyőt majdnem teljes lángon forróra, olajozzuk 1 tk olajjal, majd vegyünk egy merítőkanalat. Ebben merjünk ki palacsintatésztát, amilyen vastagra szeretnénk, majd csurgassuk és a serpenyőt finoman körbebillentve oszlassuk el egyenletesen. Az első oldalt süssük kb. egy percig, falapáttal ellenőrizzük, mennyire barna. Fordítsuk meg, a másik oldalt pirulásig sütjük."
- Hogy az a... – kaptam a tekintetem a masszára, amit készítettem, és azzal a lendülettel amivel felálltam, kiöntöttem az egészet. Elöblítettem a tálat, és ezúttal pontosan követtem a recept minden mozzanatát, mígnem a sütésre került a sor.
Előszedtem a palacsinta sütőnket, és vártam. Életemben nem
sütöttem még palacsintát, és hogy az igazat megvalljam, nem is
figyeltem, hogyan készítik. Azt tudtam, hogy van egy palacsinta
sütőnk itthon, de komolyan utána kellett keresnem, hogy hogyan is
tovább.
Beolajoztam a sütőt, és mikor felmelegedett beletettem a tésztát,
óvatosan adagolva. Idő közben lejárt a zene, ezért leültem a
laptopom elé, hogy megcsináljak egy lejátszási listát.
Néhány perc után már különös szag terjedt a konyhában, és
mikor felnéztem, a palacsintából sűrű, fekete füst szállt fel.
- Bazd meg! – ugrottam oda, és lekapva a tűzről a sütőt kivittem a levegőre.
Az ajtókat és az ablakokat tárva nyitva hagytam, miközben bent a
konyhában a konyharuhával legyeztem el a füstöt, a lehető
legkevesebb sikerrel.
- Oké, én feladom! – néztem a kutyára, aki idő közben a fejére tette a mancsát, és úgy nézett fel rám.
Negyed órával később úgy döntöttem, hogy áthívom pár
barátomat, és majd ők segítenek a kínomon. Egy pattintós
Marlboro, egy gyújtó és a telefonom társaságában ültem ki a
lépcsőre, mégpedig azzal a szándékkal, hogy én most megtanulok
palacsintát sütni.
Rágyújtottam a cigire, és tárcsáztam Liz számát. A második
csengetés után fel is vette.
- Szia, ne haragudj, de most nem igazán jó. Anyuék elvittek engem meg a tesóimat Pestre, szóval most fogalmam nincs mit csinálok, de majd hívlak. Szia. – azzal ki is nyomta, még azelőtt, hogy szóhoz juthattam volna.
Következőnek Danit csörgettem meg, aki viszont nem vette fel a
telefont. A telefonkönyvemet lapozgatva sorban hívtam fel az
embereket, akikről tudtam, hogy a közelben laknak.
Nem egészen egy órával később már ott volt velem Domi, aki
pasztell lila hajjal jelent meg, Rita, és Szabi, akik pedig az
osztálytársaim és egyben barátnőim is. Mikor elmondtam a
bénázásom történetét egy mindent elsöprő nevetőgörcsöt
kapott mindenki, én pedig már csak azon nevettem, ahogy ők
nevettek. De mikor nagy nehezen lenyugodtak, Rita megszánt, és
segített kisütni azt a közel kilencven darab palacsintát, amiből
legalább húszat mi ettünk meg négyen.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha a konyhában fogok ténykedni, de
most már tudtam palacsintát csinálni, így tehát mostantól más
lesz. Ahogyan ezt végiggondoltam, rá kellett jönnöm, hogy valami
hibádzik az egyenletből, és Domi rá is világított, hogy
micsoda.
- Nusi, mit fogunk beletenni?
Életemben először sikerült egy olyan képet vágnom, mint ami
annak a mókus szerű lénynek van, és a nevetés újra kezdődött.
A szombat reggel
nálam délben érkezett, és valahogy éreztem, hogy az arcomon
újabb kráter méretű pattanások jelentek meg. Ezt tanúsította a
tükörből visszanéző három orbitális pattanás, amely az arcom
legkülönbözőbb pontjain jött ki, többek között egy a
szemöldököm közötti üres területen.
A srácokkal persze
próbáltunk aznap délután, így már nem maradt időm arra, hogy
el is tüntessem a hegyeket a képemről.
Cserébe azonban
kaptam pár igazán kedves megjegyzést rájuk a srácoktól, a
kedvencemet ki is emelném.
- Az mi a homlokodon? – nézett rám Dani, mire persze nekem elment a maradék életkedvem is.
- Egy asztronauta! Miért, minek látszik? – néztem rá egy „Most komolyan?” nézéssel, mire Dávid is mellé pattant és tanulmányozni kezdték az arcomat.
- Szerintem ez inkább egy mini bolygó, amin épp kitörni készül egy vulkán. – szólalt meg Dávid, és vasárnap reggel óta most először láttam mosolyogni.
Na, nem mintha eddig
nem mosolygott volna, csak most miattam, illetve rajtam mulatozik.
Nem, ez a felállás sem volt jobb. A fiúk megjegyzéseire aztán
Peti is felfigyelt, és csatlakozva hozzájuk közölte, hogy ő nem
lát semmit, ami eddig ne lett volna ott. Erre én - szerintem
érthető okokból - felhúztam az orromat, és pukkadozva levágtam
magam a fotelba.
A fiúk persze
összepacsiztak, és dőltek a nevetéstől, de ez még mind semmi
volt ahhoz képest, mint mikor Tomi és Liz betoppant kéz a kézben
- Sz'asztok! – bökte oda Dávid bátyja, és lekezelt mindenkivel, miközben Liz hevesen integetett, és mellém telepedett. Rám nézett, és kitört belőle.
- Zsír, olyan vagy mint egy indiai! – és ekkor aztán végképp kitört a többiekből a nevetés.
Jó, elismerem, még
én is megmosolyogtam a dolgot.
Azonban tíz perc
után már kezdett baromira bántó lenni, hogy még mindig az én
pattanásos fejemen nevetnek, ezért kitaláltam a bosszúmat.
- Skacok, mit szólnátok egy itt alváshoz? – pattantam fel, és széttártam a karomat. – Jövőhéten pénteken úgy is Mamusz Fesztivál.
Hagytam, hagy forrja
ki magát a tervem teljesen, majd folytattam.
- Csütörtökön itt aludhatnánk mindannyian, és suli után már nem kéne annyit pattogni.
A fiúk abbahagyták
a nevetést, és érett felnőttek módjára gondolkozni kezdtek az
ajánlaton. A gond ott kezdődik, hogy ebben a hatos fogatban senki
sem felnőtt, és még kevésbé érett, így tehát elsőnek perverz
gondolatok röpültek a levegőbe, majd pedig a bulizással
kapcsolatos álmodozások, és végül a válaszok.
Megszavazták,
Dávidéknál alszunk.
Este
felé már ideje volt elindulnom, mert nem volt kedvem teljesen
sötétben hazabattyogni. Egy darabig elkísértek Petiék, de aztán
ők busszal, én meg lábmeghajtással jutottam előre, így végül
is egyedül sétáltam át a fél városon. Néhány kutya
megugatott, mire én szem forgatva mentem tovább.
Hirtelen
ötlettől vezérelve nekiálltam gitározni, és közben énekelni,
miközben igyekeztem minél jobban érezni magam.
Berobbanva
az ajtónkon egyenesen a laptopomhoz sétáltam, és bekapcsoltam.
Úgy gondoltam, hogy kicsit zenélgetek magamnak, mielőtt hazaérnek
a többiek, és a bakancsomat lerúgva kihámoztam magam a kabátból.
Beírtam az egyik
kedvenc számomat a keresőbe, és elindítottam. Elsőnek
karaokéztam egy kicsit, majd miután felráztam magam rendesen, úgy
döntöttem, hogy felveszem és kiteszem a közösségire, amolyan „
Nézzétek, mit tudok!” érzéssel.
Bedugtam a gitáromat
a hangosítóba, előkotortam a mikrofonomat, a kamerámat
beállítottam, beélesítettem a mikrofont, elindítottam a dobot a
laptopon, és elkezdtem.
- Tell me where our time went , And if it was time well spent... – énekeltem, és közben ment a fordítás a fejemben. – I can feel the pressure, it's getting closer now , We're better off without you... – És aztán már csak énekeltem. Nem érdekelt, hogyha elcsúszok, nem érdekelt csak az, hogy elénekeljem.
- Tell me where our time went , And if it was time well spent... – énekeltem, és közben ment a fordítás a fejemben. – I can feel the pressure, it's getting closer now , We're better off without you... – És aztán már csak énekeltem. Nem érdekelt, hogyha elcsúszok, nem érdekelt csak az, hogy elénekeljem.
Ám mikor az utolsó
hangok is lementek, és kinyitottam a szememet, egy mosoly
kíséretében megállítottam a kamerát, és eszeveszett módjára
keresni kezdtem a kábelt, hogy át tudjam tenni a laptopra a videót.
Húsz perccel később
sikerrel is jártam, és feltöltöttem a közösségire, ahol aztán
néhány perc leforgása alatt tíz, majd nem egészen öt perc
leforgása alatt hetvenkét lájkot kapott, és rengeteg
hozzászólást.
De az egyik komment,
az utolsó, az mindent összezavart bennem....
„Czaun Dávid
Dawe És
nem véletlenül....
Épp most "
Épp most "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése