2017. június 27., kedd

1. rész



Azt hinné az ember, hogy egy koncerten nem történhet olyan, ami miatt nekiáll ordítani egy vadidegennel. Pedig ötven százalék rá az esély, akármelyik szemszöget is vesszük alapul.
Mikor szombat reggel a tükörből egy orbitális pattanás köszönt vissza rám, legszívesebben a szobámba bezárkózva kenegettem volna alapozóval, hogy lefedjem. Csak hát, a gond ott kezdődik, hogy nem használok alapozót.
 
- Nusi, jössz? – kiabált be a szobába Robi.

Úgy terveztük, hogy elmegyek vele lakást nézni, de szakadó esőben végigbaktatni az fél városon most valahogy nem hozta meg a kedvemet hozzá. Ennek ellenére összekaptam magam, egy egyszerű kapucnis pulcsit és bakancsot vettem fel farmerral, és kivonszoltam magam a konyhába.
Mikor nagybátyám meglátott vállvonással nyugtázta, pont annyi kedvem van az egészhez, mit annak az esélye, hogy télen hó helyett érvényes bankjegyek hulljanak az égből. Pedig azt még díjaztam is volna. Nyűgösen indultunk neki a városnak azzal a tervvel, hogy megnézünk legalább négy helyet.
Késő délután azonban még nem találtuk meg a megfelelő lakást. Nem is gondolná az ember, hogy a városban ennyi ház között is nehezen talál egy olyat, aminek a falai nem verik vissza a buszok és kocsik motorzörejét, aminek a falain keresztül nem hallod, ahogyan a szomszédok turbékolnak, vagy ami egyszerűen nem penész szagú. Durva, de ötből négy lakás penész szagú volt, pedig kinézetre meg nem mondaná senki.
Addigra elállt az eső, és azzal együtt elmúlt a rosszkedvem is. Minél inkább közeledett az este, annál inkább koncertre voltam hangolva. Fél hét körül megjöttek Robi haverjai is, majd azzal a harmincas lélekszámú csapattal nekivágtunk a városnak.
Lerohantuk az egyik boltot azzal a feltett szándékkal, hogy veszünk italt magunknak, és azzal együtt indultunk el a Kossut tér felé. Én kiskorú lévén sörön kívül mást nem tudtam kicsikarni a nagybátyámból, azt is azért engedte meg, mert néhány hónapon belül beöltöm a tizennyolcat, és két doboz sörtől biztosan nem fogok berúgni.
A koncert helyszínén már tolongtak az emberek. Megálltunk nagyjából a tömeg közepén, és csatlakoztunk a többiekhez.
Az, ahogyan a tömeg azt kiabálta: „Tankcsapda!”, az, ahogyan az érzés átjárta a testem, felejthetetlen volt. Imádtam, ahogyan a dobbal együtt dobbant a szívem, és ahogyan átjárta a testemet a zene hatalma. Mert hogy a zenének hatalma van, bárki bármit is állít.
Lehet, hogy más úgy hiszi, hogy a bandatagok kiskoruk óta ismerik egymást, de ki kell ábrándítanom mindenkit. Valójában az a szeptemberi este, és az a koncert volt az oka annak, hogy megismertük egymást.
A koncert felénél jártunk már, mikor egy hangos társaság keveredett a közelünkbe. Az egyik kedvenc számom közepén aztán hirtelen nedvességet éreztem a nyakamban, mintha leszakadt volna az ég, vagy minimum rám borult volna egy vödör víz.
Emlékszem, ahogy a lány kerek szemekkel a szája elé kapja a kezét, és ahogyan az egyik srác felkiált.
Baszki, a bor!
Akkor még a pokolba kívántam az egészet. Azt hogy mögöttem álltak, azt, hogy én előttük álltam, magát a helyzetet. Mostanra rájöttem: a Szeptember 21-ei 'Csapda koncert kellett ahhoz, hogy megtaláljam az utamat. Na meg ők négyen, ahogyan a bor után kapnak és mosolyogva közlik, az onnan már nem fog kijönni. Hajnalban kicsit mérgesen ugyan, de hatalmas örömmel hunytam le a szememet, és már akkor éreztem a szívemben, hogy valami nagy készül. Az elkövetkező napokat épp csak túléltem.


Két hét telt el a Tankcsapda koncert óta, és ezalatt a pár hét alatt lecsengett a suliban is a téma. Vannak akik még felemlegetnek egy-egy momentumot, mint például mikor Lukács Laci a véletlen folytán leköpte magát. Eredetileg a levegőbe köpött, a feje fölé, de létezik a gravitáció és ami egyszer felment, az le is fog esni, ugyebár.
Botond Tanár úr most biztosan büszke lenne rám!
Az osztályom megvadult. Tomi például repülőzik az órákon, ami nem is lenne baj, ha nem épp egy 11.osztályos srácról beszélnénk. Eszti mindenféle rapszöveget nyög be az órákon, ami amúgy néha úgy hangzik, mint valami állat hangja.
Na meg persze ott vannak a szakmai órák, ahol a beöntéstől a reflux betegségen át egészen a korunkbeli emberpalánták szexuális életéig mindenről szó esik, csak a szakmánkkal kapcsolatos tananyagról nem. Hupsz.
Domi, aki egy évvel alattam jár, hozta a formáját és a hőn szeretett rocker imázst lecserélte a k-pop és j-rock stílusra, ami engem eleinte idegesített, mert nem tudtam kiejteni a kedvenc bandáinak a neveit. Mostanra mondjuk már kezdem megszokni, de a nevekkel még mindig nem boldogulok.
Néhány felsőbb éves is hozzánk csapódott az idő során, és most együtt tanyázunk a C épület mögötti fás területen. Robi szokta mondani, hogy Vörösmajorban az a jó, hogy egy erdőben van, és az a rossz, hogy a sok bagóst messziről ki lehet szúrni a fák felett szálló füst miatt. Ez igaz egyébként, két kezemen sem tudnám megszámolni, hogy egy év alatt hányszor indult meg az igazgatónő abból a célból, hogy nyakon csíp minket.
Október elején már kezdett rosszra fordulni az idő, ami miatt a kedvem folyamatosan rossz lett, és fáradékonnyá váltam. De írjuk az ősz számlájára, hogy találtam egy nagyon szép falevelet, amit bár nem hoztam haza, mégis minden reggel visszaköszön rám a meggyfáról.
Péntekenként gitárórákat veszek, ami mostanában rám is fér, mert kiestem a gyakorlatból. Leszállva a buszról torpedó sebességgel szántottam végig a haza vezető utat, ahol aztán egy smink igazítás után felkaptam a gitáromat és indultam vissza a városba.
A tanárom egyébként egy Szabó vezetéknevű fiú, úgy hat-hét évvel lehet idősebb nálam. Érti, hogy mit is szeretnék megtanulni, és szerencsére jól is tanít. A buszmegállóhoz érve most is eszembe jutott a koncert, és magamban szidtam a társaságot akik rám öntötték a bort. Elszúrták az estémet, az biztos.
De ahogy szidtam őket, akaratlanul is elbambultam, aminek az lett a következménye, hogy neki mentem valakinek. Rá se hederítettem volna, ha nem esett volna le a vállamról a súlyos gitártok, benne az életemet jelentő hangszerrel. 

- Baszki, a gitárom!- kiáltottam fel, de azzal a lendülettel már le is rogytam a földre, hogy ellenőrizzem, nem esett-e baja. – Ha eltört Robi kinyír! 
 - Minden rendben?

Fel se néztem, csak motyogtam magam elé, olyanokat mint például " Egy repedés és vége is" vagy " Ha most tönkretettem, Robi meg fog veszni". Csak akkor emeltem fel a tekintetem a gitárról, mikor az ismeretlen leguggolt velem szembe, és kivette a hangszert a helyéről.
Te mégis mit művelsz? – támadtam le a srácot, aki pengetett néhányat a gitáron és mosolyogva elkezdte állítgatni a húrokat. – Hozzád beszélek, Süketkém! – lengettem meg a kezem a szeme előtt, amire reagálásképp lepisszegett és folytatta amit elkezdett. 
- Ez már a pofátlanság netovábbja! – fakadtam ki. Oké, beismerem, hangosabban mondtam, mint ahogyan akartam, de hát senki nem tűri, hogy egy vad idegen a holmiját piszkálja. 
- Lehet, de a gityó úgy el van hangolva, hogy egy macska is megirigyelné a hangját a párzási időszakban – vont vállat a srác. Még pengetett párat a húrokon, majd rám nézett. – Kész.

Olyan óvatossággal tette vissza a hangszert a tokba, ahogyan csak egy zenész képes rá. Behúzta a tokot, és felállt. Csokoládébarna szemeit rám emelte, és felismerés csillant a szemében. 
            - Téged ismerlek! – ledermedtem. Mégis honnan ismerne engem egy olyan srác, akiről halvány lilám sincs, hogy kicsoda? – Leüvöltötted a haverom fejét a koncerten. 
Vagy úgy. Már értem. 

            - A haverod leöntött koccintóssal! Még szép, hogy leüvöltöttem! – vontam vállat.

A srác nevetett a kijelentésemen, majd egyik szemöldökét felvonva, mosolyogva bólintott. 
- Touché! – tette karba a kezeit, majd rögtön utána a hajába túrt ujjaival. – Bocsi. A borért, meg a gitárért is.

Elmosolyodtam rajta, mennyire furcsa így, 

- Mit is mondtál, mi a neved? 
- Még nem mondtam – mosolyodott el, majd kezet nyújtott. – A nevem Dávid. 
- Annamari – ráztam meg a kezét. 
- Örülök, Annamari. De szerintem épp ideje lenne átmennünk a zebrán, még mielőtt hatodjára is átváltana pirosra – mosolygott továbbra is. 
- Te jó ég, elkések! – kiáltottam fel, és amilyen gyorsan csak tudtam, átvágtam a fél városon.



Gitáróra után már nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy hazamenjek és levegyem a hátamról a súlyt. De a haza vezető út gyalog legalább egy óra, én pedig a hasam korgásából ítélve annyit nem bírok ki.
Így hát nekiindultam valami ételt keresni a környéken, amiből az lett, hogy csupán negyed óra múlva két óriási pizzaszelet és úgy egy liter Fanta narancs után már a nadrágomat is ki kellett gombolnom, mert szorította a hasam.
Biztosan mindenkivel volt már olyan, hogy túl sokat evett és ezért kényelmetlenül érezte magát a bőrében. Nem vagyok vele egyedül, ugye?
Kiszürcsöltem az utolsó pár korty üdítőmet, és mint aki jól végezte dolgát kiléptem a büfé ajtaján. Csakhogy amint kiléptem, ma már másodjára is összeütköztem valakivel, ami miatt a gitárom ismét a földön kötött ki. 

- Hát ilyen a világon nincs! – kiabáltam el magam. Nem érdekelt, hogy az emberek néznek, és az sem, hogy a nadrágom dereka szorítja a hasamat. Csak az érdekelt, hogy a gitáromnak ne legyen baja. 
- Mond csak, te így szoktál pasizni?

A hang irányába kaptam a fejem, de olyan harag volt bennem, hogy nem tudtam higgadtan válaszolni. 

- Miért, te így szoktál csajozni? Követsz engem, vagy mi van? – a gitártokommal bajlódva vágtam oda a felettem tornyosuló srácnak a szavakat. Dávid erre karba tett kézzel, komoly arccal csóválta a fejét, és mindössze annyit mondott: 
- Touché!

A tokot felnyitva az első amit megláttam az elszakadt gitárhúr volt, a második pedig az egyetlen olyan pengetőm, amit annyira imádtam, most két részletben.

              - Ne már! – ültem le a földre, majd a pengetőt kivéve igyekeztem nem elsírni magam. 
              - Annamari, te vérzel! – Dávid hangja kicsit ijedté vált, ahogyan leguggolt. 
              - Mi? Hol? – néztem meg a lábaimat, majd a kezemet. Nem láttam sehol vért. 
              - Itt, látod? – emelte meg a könyökömet, és tényleg ott volt egy kis piros folt.

Csakhogy ez meg volt száradva. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek, mi az.

              - Az ketchup – húztam el a könyökömet, majd lekapartam róla a bénázásom nyomát. 
              - Hogy került a könyöködre ketchup? – nem nevetett, de a szeme körüli apró ráncokból tudtam, hogy nagyon is jól szórakozik rajtam.

              - Ettem – jelentettem ki határozottan. Megvontam a vállamat, és a szemem visszatért a gitárra.
              - A könyököddel?
              - Nem – nevettem el magam. Annyira groteszk volt az egész, hogy az már nevetséges.
              - Gyere, kapsz egy új húrt, meg egy pengetőt – állt fel, majd felhúzott engem is, és a tokot visszazárva magára vette. Ezt követően elindult arra, amerről valószínűleg jöhetett. Néhány lépés után hátrafordult, és szemöldökét felhúzva nyújtotta felém a kezét. – Jössz?

Mi mást tehettem volna, hisz nála volt a gitárom. De a lábam csak nem akarta az igazat, így mosolyogva karon ragadott és maga mellett tartva mutatta az utat.
Úgy tíz-húsz perc múlva egy csendes kis mellékutcánál sétáltunk végig, majd egy nagyobbnak számító ház előtt megállva a zsebébe nyúlt és kihalászta a kulcsait. Csakhogy a kapu nyitva volt.

              - Azt hittem később jönnek – vonta meg a vállát, majd beterelt maga előtt az udvarra. Egy garázs szerű pince ajtaja nem messze tőlünk tárva - nyitva volt, onnan gitár és dob hangok szűrődtek ki, némi nevetéssel, és beszélgetéssel. – Gyere, bemutatlak nekik – indult meg a garázs felé.

              - Várj, kiknek? – indultam meg utána, mire ő csak mosolygott.

A garázsba belépve három, nagyjából velem egykorú srác és egy lány volt, egy teljes dob felszerelés, és két odavágós szólógitár társaságában.

              - Csáó mindenki – tette le a gitáromat egy fotel mellé, majd lepacsizott mindenkivel.
              - Annamari, ők itt Liza, Dani és Peti – mutatott körbe az említetteken. – Ő pedig Tomi, a tesóm – mutatott a harmadik srácra, aki most épp a dobot piszkálta. – Srácok, ő pedig itt Annamari.
              - Dani, nem őt öntötted nyakon? – mosolyodott el az egyik srác, aki egy laptop mögé bújva teljesen beletekeredett a kábelekbe. Csupán egyetlen pillanatra nézett fel, majd egy sóhaj kíséretében vissza is nézett a laptopra.
              - De, azt hiszem – pattant mellém egy elég magas, vékony srác, akinek sötétszőke haja szerteszéjjel meredezett a plafon felé.
              - Ő mit keres itt? – a lány, Liza, karba tett kézzel méregetett, amitől úgy éreztem magam, mint valami kisegér, aki csapdában vergődik.
             - Tudod, ahhoz nem sok közöd van – vetette oda neki Dávid.
             - Már hogy ne lenne közöm, a csajod vagyok – most nem engem nézett, hanem őt. Az arcán színlelt nyugodtságot láttam. A szeme mintha teljesen piros lenne, de nem emlékszem rá, hogy a koncerten is piros lett volna.
             - Házi nyúlra nem lövünk! Te mondtad – vont vállat Dávid – Úgyhogy nem járunk. – közölte, majd felém fordult – Gyere, keresek neked a szobámban egy pengetőt – azzal kitessékelt maga előtt.

Ahogy a lépcsőn haladtunk felfelé az ajtóhoz, egyszer csak megszólalt.

              - Amúgy Dawe.
              - Tessék? – ráztam meg a fejem – Mi Dawe?
              - A becenevem. Neked pedig biztosan Anna – mosolygott rám.
              - Nem talált! Nusi.
              -  Musi? – torpant meg.

              - Ennel, mint narancs. Nusi – magyaráztam.
               - És, hogy lettél pont Nusi? – nevetett fel, mire én egy elég szúrós pillantást küldtem felé.
               - Anyukám mindig Annusnak hívott, én meg utáltam. Aztán egyszer apu úgy kérdezett meg valamiben hogy „Mit gondolsz, Nusi?”, és azóta ez a becenevem. – mondtam, majd bementem az ajtón, meg sem várva a reakcióját. Dawe egy közeli ajtóhoz ment, majd benyitott, és pár perccel később egy dobozzal és két pengetővel együtt lépett ki.
                - Most pedig teljesen lecserélem a húrokat, ha megengeded – mosolygott rám, és elindult vissza a garázsba.

Ugye mindannyian egyetértünk abban, hogy egy ismeretlen házban senki sem szívesen marad egyedül. Na, hát ezért is követtem. Ahogy beértünk a garázsba, levágta a dobozt a kanapéra és elkezdte áthúrozni a gitáromat. De a figyelmemet nem az kötötte le, hogy mit csinál, hanem az a gyönyörű sötét vörös szólógitár, ami ott lógott a falon.

             - Dawe, kipróbálhatom azt a gitárt?
              - Persze, nyugodtan – motyogta, miközben egy pengető lógott ki a szájából – Csak nehogy leejtsd.

Levettem a gitárt és elvettem az egyik pengetőt Dávid mellől, majd pengettem néhányat, hogy hogyan szól. Bedugtam a hangosítót, és elkezdtem játszani a Tankcsapda Egyszerű dalát. Mikor azzal végeztem, következett a Smells Like Teen Spirit a Nirvanatól. Csak azt játszottam, amit szeretek, így nem volt nehéz kérdés, milyen stílusban gitározok.

            - Skacok, azt nézzétek! – Peti lépett oda Dávidék mellé, kezében egy jókora laptopot tartva.

Miközben én a gitárt nyúztam, ő gesztikulálva magyarázott a többieknek, majd rám nézett. Ahogyan a többiek is felém fordultak, egy pillanatra a hideg is kirázott.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése