16. rész

Aznap délután rájöttem ki is az igaz barát, és ki nem. Lizt hiába hívtam, nem vette fel. Hazaérve ruhástól álltam be a zuhany alá, hogy eltakarjam a sírásom okozta nyomokat.

Dawe nem azért nem akarja, hogy Danival találkozzak, mert nem akar zűrt a bandában, hanem mert úgy gondolja, hogy rendelkezhet felettem. Ezért volt a csók is.

Miután vége lett a csóknak, egyből felpattantam és futni kezdtem. El, minél távolabb Dawetől. Hallottam, ahogyan a nevemet kiáltja, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megálljak és megforduljak.

A telefonom álladóan csörgött, de nem vettem fel. Felesleges volt, úgyis tudtam, hogy Dawe az. Vele viszont egyáltalán nem akartam beszélni. Úgy akartam tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna, mégpedig azért, mert így könnyebbnek tűnt.

Lehámoztam magamról a vizes gönceimet, és egy törölközőbe bugyoláltam magamat. Átcaplattam a szobámba, felvettem a kinyúlt Metallica-s pólómat, és bebújtam az ágyamba.

Elnyomott az álom.

Fél füllel hallottam, hogy kopognak az ajtómon, de nem volt kedvem válaszolni rá.

           - Nusi – Robi dugta be a fejét a szobába, és miután felé fordultam folytatta, amit elkezdett. – Itt van az egyik barátod, azt mondja, hogy megbeszéltétek, hogy találkoztok.

           - Ki az? – ültem fel, és beletúrtam a hajamba.

Dani lépett be az ajtón, Robi pedig odadobta a cigimet nekem.

           - Hát te? – lepődtem meg. Dani arca falfehér volt, ahogy megállt előttem.

           - Nusi.. – hangja fojtott volt, mintha alig kapna levegőt.

           - Dani, mi a baj? – keltem ki az ágyból.

 

Belenéztem a szemébe, és tudtam, hogy valami történt. A szeméből elindult egy könnycsepp, majd még egy.

Elborult az agyam. Már tudtam, hogy mi történt, de fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Letöröltem az arcáról a sós cseppet, mire ő szorosan megölelt. Egész teste rázkódott a sírástól, én pedig a hátát simogatva próbáltam vigasztalni őt.

Egy idő után leültünk az ágyra, és úgy folytattuk ezt a procedúrát.

A telefonom megállás nélkül csipogott, hogy üzenetem jött. Dani viszont annyira össze volt törve, hogy nem volt szívem elengedni.

Végül annyira kimerítette a sírás, hogy nem bírt ülve maradni. Mondtam neki, hogy feküdjön le az ágyra nyugodtan, és ha elalszik, hát elalszik, ő pedig szó nélkül tette amit mondtam.

Csak ekkor jutottam oda, hogy elolvassam Dawe üzenetét.

„ Dani anyja a végső stádiumban van. „

Késő délután egy bögre kávéval, és egy sonkás sajtos pizzával indultam be a szobámba, ahol Dani már órák óta békésen szuszogott. Sajnáltam őt, teljes szívemből, és fogalmam sem volt róla, hogy hogyan segíthetnék. Mivel azonban tudtam, hogy heteken belül betölti a tizennyolcat, így amiatt legalább nem kellett aggódnom, hogy az idióta apjához kerül.

Letettem a kávét és a pizzát az asztalra, majd odaültem az ágyamra, hogy felköltsem Danit. Kék szemét lassan nyitotta ki.

            - Ébresztő, álomszuszék. – mosolyogtam rá.

            - Nusi?

            - Hát nem is a húsvéti nyuszi. – mosoly jelent meg az arcán. – Hoztam neked kávét és kaját.

            - Komoly? – csillant fel a szeme.

 

Felpattantam, és mire az asztalhoz értem már felült. A haját elfeküdte, de már visszatért a szín az arcába, amin egy hosszú csík mutatta a párnám gyűrődésének nyomát. Oda adtam neki a kávét, és miután megitta, a pizzát is.

Feljebb húztam egy kicsit a redőnyt, hogy több fény legyen a szobában, majd kinyitottam az alakot és rágyújtottam egy szál cigire. Dani percekkel később csatlakozott hozzám.

Egyik kezét a vállamra tette, én pedig a derekát karoltam át.

           - Dawe keresett. – fújtam ki a füstöt lassan. – Négyszer is.

           - Kikapcsoltam a telefonomat. – válaszolt halkan. Csend telepedett közénk, és állandóan azon gondolkoztam, hogy mivel tudnám jobb kedvre deríteni őt.

           - Hogy vagy? – kérdeztem végül. Mosolyogva nézett rám, de a szemében fájdalom bújt meg.

           - Tűrhetően.

 

Elléptem az ablaktól, és lefeküdtem az ágyamra. Tudtam, hogy Dani mellém fog feküdni, mert a próbákon is mindig mellém feküdt, ha lerogytam a földre. Most sem volt ez másként.

Befészkelte magát mellém, én pedig a fejemet a mellkasára helyeztem.

            - Elmondod? – kérdeztem rá végül.

            - Reggel arra keltem fel, hogy csörög a telefon. Tudod, anyu sokáig alszik, mert nagyon kimerült. Így én vettem fel. – éreztem, ahogy mély levegőt vesz, majd lassan kifújja. – Az orvosa volt az, hogy nem jelent meg a kezelésen. Először nem értettem, milyen kezelésről van szó, mire az orvos elmondta, hogy már hetek óta kemoterápiás kezelést kellene kapnia.

 

Dani halkan beszélt, és remegett. Megöleltem, és kis idő után folytatta.

            - Bementem anyuhoz, és felébresztettem. Kerek perec rákérdeztem, mennyire súlyos a helyzet. Eleinte tagadta, azt mondta, hogy semmi gond, minden rendben lesz. De én akkor már nem hittem el. – nyelt egyet. – Aztán végül elmondta, hogy áttétes a rák, és hogy mindenhol ott van, nem csak a mellében.

            - De hát a kemo... – kezdtem, de megrázta a fejét.

            - Azt mondja, hogy nem segít, mert már késő. Végső stádiumban van, ezért azt mondja, hogy méltóságát megőrizve akar meghalni. – a hangja megremegett, de folytatta – Mikor kicsi voltam, egyszer már legyőzte. Akkor csak első stádiumú volt, és a bal mellét megműttette. Most viszont már áttétek alakultak ki a májában, és a tüdejében is. Nem akarja a kemot. – nyelt egyet. – Feladta.

 

A testem szinte magától mozdult, mikor magam felé fordítottam Danit, és jó erősen megöleltem. A fejét a kulcscsontomnak nyomta, és nagy levegőket vett, hogy lenyugodjon.

Tudtam, hogy erősnek akarja mutatni magát, de belül összetört. Óvatosan toltam el magamtól, és belenéztem a szemébe.

            - Ígérj meg nekem valamit. – kezdtem.

            - Bármit.

            - Ha szükséged van valakire, segítség kell, vagy csak egyszerűen nem akarsz egyedül lenni, szólsz. Ne érdekeljen az se, ha hajnali két óra van, de szólj. Rendben?

Halvány mosoly jelent meg az arcán, és újra megölelt.

            - Megígérem.

Felvettem a laptopomat, bekapcsoltam, és a nap hátralevő részében filmet néztünk. Dani csak késő este ment haza, miután órákon át beszélgettünk. Megismertem azt az oldalát is, amit csak kevesen. És tudtam, hogy ez a srác jobbat érdemelne, mint ami neki jutott.

Meglepetés, avagy Wattpadon is megtaláltok

Sziasztok!

Mint azt ígértem a Facebookos oldalon is, készültem egy meglepetéssel, amiről ideje lerántanom a leplet.

Mától megtalálhattok Wattpadon is, ahol egy másik oldalamat is megmutatom nektek egy fantasy történet keretein belül.
Fogadjátok sok szeretettel a Jégherceg- Lázadás című történetemet.


Jégherceg- Lázadás:

 Alina Montgomery még emlékszik a gyerekkori mesékre Jegesről, és annak csodálatos lényeiről. Az országról, amit hó és jég borít, és annak lakóiról, akik minden kétséget kizáróan különleges teremtmények. Mindez persze csak mese, legalábbis egészen a tizenhetedik születésnapjáig így gondolta.

Mikor azonban térdig érő hóra ébred a nyár közepén már tudja, hogy ez nem normális. Eszébe jut a nagyapja, akitől a meséket hallotta, és annak egy jellegzetes mondata: "Majd ha Augusztusban újra havazik."

A furcsaságokat csak tetézi a régi ismerős felbukkanása, a tudat, hogy meg akarják ölni, és az az ijesztő felismerés, hogy Jeges valóban létezik. 

De mi dolga van Alinának Jegesben, és miért akarják megölni őt? Mi köze az egészhez Aaronnek, a régi ismerősnek, és  vajon miért történik ez a rengeteg furcsaság a lány körül?

Tarts Alinával  és bogozd ki az összekuszálódott szálakat!

15. rész

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem, de nem volt energiám felvenni. Miután a csörgés abbamaradt, nagy nehezen feltornáztam magam ülő helyzetbe, és megnéztem, hogy ki keresett pár perccel ezelőtt.

A kijelzőn tizenhét nem fogadott hívás, és három üzenet szerepelt.

Elsőnek a hívásokat néztem meg. Négy Danitól, kettő Petitől, egy Domitól, és tíz nem fogadott hívás Dawe-től.

Mi a franc történt?

 

Rákattintottam az üzenetekre, és a három bandatársam neve bukkant fel.

Peti szólt, hogy a tegnapi témát még át kell rágni, de részéről mehet a buli. Dani a randinkat szerette volna pontosítani, mire egy keserű ízt éreztem a számban.

Dawe csak annyit írt, hogy beszélnünk kell.

Tárcsáztam hát a számát, és a második csörgésre fel is vette.

     

            - Hol vagy?

            - Hol lennék? Itthon. – válaszoltam. Elnyomtam egy ásítást, és visszafeküdtem, a telefont szorosan a fülemre téve. – Miért?

            - Beszélnünk kell. Ráérsz? – Dawe hangja ingerült volt. Nem tudtam megállapítani, hogy azért mert fáradt, vagy azért, mert történt valami, de határozottan ingerült volt.

            - Most is beszélünk, Dawe. Mit szeretnél?

            - Figyelj, találkoznunk kell. Fontos dologról szeretnék beszélni veled, és jó lenne személyesen megejteni ezt a beszélgetést.

            - Tízkor az állomáson jó lesz? – nyomtam el egy ásítást.

            - Tökéletes. – kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.

 

Bontottam a vonalat, és még egy fél órát feküdtem az ágyban. Lajhár tempóban másztam ki a puha párnák közül, és egy élőhalott tempójában mentem be a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. A gyomrom forgott, mióta Dawe-vel beszéltem, így jól esett a meleg vizet folyatni a bőrömre. Megmostam a hajamat, letusoltam, megtörölköztem, és visszamentem a szobámba. Még mindig volt egy órám, úgyhogy megszárítottam a hajamat, és kihúztam a szememet fekete tussal.

Felvettem egy egyszerű tépett, fekete farmert, amire rácsatoltam a hózentrógeremet, ami láncból állt. Megkerestem a sötétzöld fűzős felsőmet, aminek az ujja az alkarom közepéig ért, felvettem a bakancsomat, és a vastag, hosszú, fekete kardigánomat, amin volt kapucni is.

Összepakoltam egy táskába a cigimet, a telefonomat, az irataimat, meg némi pénzt, mivel sürgősen kellett egy kávé, majd elindultam

A fülemben megállás nélkül Three Days Grace számok szóltak, miközben átballagtam a síneken, és leültem a szokott helyemre.

Úgy tíz perccel később megjelent Dawe is, a kezében két kávés pohárral.

 

            - Szia – nyújtotta nekem az egyik poharat.

            - Hali, köszi. – vettem el tőle, és szinte azonnal beleittam a forró kávéba.

 

Jóleső érzéssel szánkázott végig a nyelőcsövemen, amit én lehunyt szemmel élveztem. Újabb kortyot ittam a pohárból, és végre elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy ébren maradjak. Dawe eközben leült mellém, és rágyújtott egy cigire.

Sötét, raszta haja most össze volt fogva, és csak pár tincs állt ki az érdekes kontyból a feje tetején. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy bukott angyal ülne mellettem.

Csokoládébarna szemeit rám emelte, és elmosolyodott.

 

            - Mi az? Miért nézel így?

            - Csak fura sálat látni a nyakadban. – vontam meg a vállamat. Ez mondjuk igaz is volt, mivel most először láttam sálat a nyakában.

            - Ó, csak ennyi? Azt hittem épp azon morfondírozol, miért hívtalak ide. – nevette el magát.

            - Azon a gondolatmeneten már túl vagyok. – csatlakoztam hozzá.

Dawe mosolyogva nézett rám, és megrázta a fejét, mintha nem akarna elhinni valamit.

            - Sose néztél még így rám.

            - Miért, hogy nézek?

            - Mint aki mindjárt megcsókol. – a szemöldökét húzogatva beleivott a kávéjába, és elnyomta a cigijét.

            - Csak szeretnéd! – közöltem vele, és én is előhalásztam egy szál cigit. Füstbe burkolózva néztem újra rá. – Miért hívtál?

 

Dawe egy pillanatra lenézett a sínekre, majd felemelte a fejét az ég felé. Nem értettem, miért viselkedik így. Én egy totál szemétládának ismertem meg, aki irányítás mániás, de most olyan, mintha csak egy elesett kisgyerek lenne. Behunyja a szemét, és mély levegőt vesz.

            - Tényleg randizol Danival?

Éreztem, ahogy a szemem elkerekedik. Nem pont erre számítottam.

            - Elvileg elmegyünk majd valamikor moziba, miért?

            - Ne menj. – na ez az a Dawe, akit én ismertem.

            - Miért ne mehetnék? Elhívott, én pedig igent mondtam. Beülünk egy filmre, és kész. Miért baj ez? – ráztam meg a fejemet. A hangom szokatlanul halk volt.

            - Nézd, tudom, hogy most szemétnek tartasz. De Dani a barátom, és neked is az. Nem akarom, hogy rosszul süljenek el a dolgok, mert nagyon nehéz neki így is. Egy elcseszett barátság nem hiányzik a nyakába. – nézett rám.

           - Nem tudhatod előre, hogy mi fog történni, Dawe. – szívtam bele újra a cigimbe, aminek a fele már elégett.

           - Azt viszont tudom, hogy ő sokkal többet érez irántad, mint azt gondolnád.

           - De ez miért baj? Értem én, hogy egy banda vagyunk, de a bátyád is közénk tartozik, mégis együtt van Lizzel. Az nem zavar, csak ha én Danival akarok elmenni valahova? – emeltem meg a hangomat.

           - Tomiék esete más, úgyhogy ne keverd össze a dolgokat. – szorította össze a száját.

           - Miben másabb? Liz az exed, Tomi meg a bátyád. – csaptam a combomra.

Dawe szeme megvillant. Végigfutott a karomon a libabőr, és tudtam, hogy túl messzire mentem.

           - Hagyd ki őket ebből. – szűrte a szavakat. A szeméből fájdalmat láttam tükröződni.

           - Akkor magyarázd el, miért ne randizhatnék Danival, mert nem értem. – közöltem vele. A válaszára várva eldobtam a cigimet, és kiittam az utolsó korty kávét is a papír pohárból. 
 Mikor visszafordultam Dawe felé, ajka az enyémre tapadt.

14.rész

Az idő gyorsan telt. A percek és órák csak úgy rohantak. Az egyik pillanatban még a suliban ültem, a másikban már Dawe garázsában próbáltunk, a harmadikban pedig kezdődött előröl az egész. Ördögi körforgásnak éreztem. És mégis, alig bírtam magammal.

Öt nap telt el szombat óta, ami annyit tesz, hogy a maival együtt négy nap maradt a Mamuszig, ahol kiderül az első hivatalos döntés. Mikor felkeltem, elsőre a fáradtságot éreztem, majd pedig a hirtelen jött idegességet, amit a dátum okozott. Később kiderült, hogy nem véletlenül voltam ideges.

Reggel egy dupla tesivel kezdtük a napot, ami annyit jelentett, hogy én leültem a padra, a többiek meg hajtottak ezerrel. Ez után egy dupla karamellás forrócsokit vettem Cinitől, aki a sulibüfében dolgozott. Cini a világon a legközvetlenebb nő, de komolyan. A forrócsokitól egy kicsit kikapcsolt az agyam, így tehát éledezve lépkedtem fel az A épület lépcsőjén, amikor szembesültem a ténnyel.

            - Skacok, milyen óránk lesz? – sétáltam oda a többiekhez, mire azok faarccal közölték...

             - Angol.

És nekem ekkor bekövetkezett a kék halál. A tanárnő ugyanis nem igazán kedvel, amit megértek, az érzés kölcsönös. De ez még fokozódott rá pár másodpercre.

           - És dogát írunk – fordult felém Szabi. Bennem az ütő is megállt, mivel gőzöm nem volt róla, hogy hol tartunk. – Méghozzá témazárót.

Ja, vagy úgy.

Később aztán kiderült, hogy valamit mégis sikerült összekaparnom, de egy kettesnél jobbat nem tudtam írni, amin nem is csodálkoztam.

A nap hátralevő részében semmi érdekes nem történt, Dominikával és pár barátommal lógtam szünetekben, miközben a kilencedikesek füzettel a kezükben rohangáltak fel s alá. Hazaérve aztán annál nagyobb káosz fogadott.

A konyhában ott ült Robi, Mama, és hatalmas meglepetésemre Dóri, a nővérem, valamint apa, és egy számomra ismeretlen egyed, aki különben hímnemű lévén iszonyat helyes volt.

            - Nusi, hát itt vagy! – ugrott oda Dóri, és a szuszt kinyomva belőlem nekiállt ölelgetni.

A nővéremmel kiskoromban sosem volt jó kapcsolatom, ám mikor ő apuval ment, én pedig maradtam, akkor megváltozott a kapcsolatunk. Kiderült, hogy egy jó fej, vicces nővérem van, aki mostanra egy újságnál cikkezik külföldön, és ha jól sejtettem a vőlegényét is magával hozta.

Ebben az esetben a cuki fiú ott a konyhában Mark volt, aki angol származású, így mikor bemutatkozott a felét sem értettem annak amit mond a brit akcentusa miatt. Na meg persze az is közre játszik a történetben, hogy valami iszonyat gyenge vagyok angolból, de azért kikérem magamnak, az alapokat még tudom.

Estére már minden ment, mint a karika csapás. Kiderült, hogy Dóriék a koncertem miatt jöttek haza, és hogy egy darabig maradnak, de apa szombat délután megy is vissza Londonba, valami üzleti tárgyalás miatt. Rossz testvér vagyok, mivel nem tudom pontosan hol is laknak, de az rémlik, hogy Dóriék nem sokára Dublinba szeretnének költözni Markkal, az eljegyzésük alkalmából pedig meg is értem, hogy nem akarnak tovább apuval hármasban maradni.

 

Csütörtök reggel friss kávé illata csapta meg az orromat, így könnyebb volt felébredni, mint előtte bármikor. Kikászálódtam az ágyból és a konyhába vergődve lehuppantam egy roskadozó székre.

            - Jó reggelt, hercegnő! Mivel óhajtja a kávét? – mosolygott rám Dóri.

            - Nem vagyok hercegnő, és tejjel meg három cukorral – válaszoltam két ásítás között, mire Dóri a hűtőre mutatott.

            - Mire vársz, szolgáld ki magad!

Nyelvet öltöttem rá, és néhány perccel később már egy bögre tejeskávéval meg egy vajas zsömlével tömtem a fejemet.

            - Akkor holnap este igaz? – mosolygott továbbra is a nővérem, én pedig nagyokat bólintva válaszoltam neki.

Mikor úgy éreztem, hogy ideje készülni, bementem a szobámba, és előkotortam a szekrényből pár göncöt. Ezúttal egy tépett sötét farmert, egy fűzős toppot, és egy piros-fekete kockás inget vettem fel, némi lánccal és szegeccsel megtűzdelve. A hajamat egyszerű copfba kötöttem, és a legalapvetőbb sminket feltéve késznek tituláltam magam. A bakancsommal babráltam ugyan még egy darabig, de még így is tíz perccel előbb odaértem, mint szoktam.

A garázsban pizza illet terjengett, és két asztal tele volt pakolva különböző alkoholos, és alkohol mentes italokkal.

Liz szülinapjára időzítettem az iskolai felkérésről való beszámolást.

Tomi épp a dobot pakolta el, mikor beléptem.

Egy gyors ölelés után felkaptam az egyik gitárt, és bevittem a lakásba, ahova a hangszereket költöztették a buli idejéig.

Dawe épp visszafelé indult, mikor beleütköztem.

            - Most komolyan, Nusi? – nevette el magát. – Te tényleg így pasizol!

            - Ez nem igaz! – csaptam rá a vállára nevetve. – Arról nem tehetek, hogy te állandóan nekem jössz.

            - Én, neked? – vonta fel a szemöldökét Dawe. – Talán inkább te nekem, Szívi.

Ezt viszont már határozottan nem tudtam értékelni, úgyhogy letettem a gitárt, és visszasétáltam a garázsba. Dawe nevetése visszhangzott a lakásban.

Néhány órával később már javában ment a buli.

Peti egy üveg sörrel a kezében a zenét válogatta, Dawe a fotelban ülve beszélgetett egy szőke lánnyal, aki szemmel láthatóan többet akart tőle. Liz és Tomi táncoltak a többi vendéggel együtt, és élvezték, hogy Liz betöltötte a nagykorúságot.

Dani mellettem állt egy doboz energiaitallal a kezében, és figyelmesen hallgatta a Kaptár legújabb részéről szóló véleményemet.

            - Én is látni akarom, basszus! – sóhajt fel, én pedig elnevetem magam.

            - Semmi akadálya! Felpattansz egy buszra, és elmész szépen a moziba. – vontam meg a vállamat.

            - Az úgy nem buli, egyedül tök szar moziba menni.

            - Akkor miért nem viszel valakit magaddal? – mosolyogtam rá. Dani arcára furcsa kifejezés ült ki.

            - Mit szólnál hozzá, ha a Mamusz után elmennénk és megnéznénk valamit? – kérdezte.

 

Elsőnek nem is gondoltam bele, hogy ez milyen jellegű meghívás lehet. Csak miután rávágtam, hogy persze, menjünk.

            - Király! Akkor randizunk! – Dani arcán elterült egy hatalmas mosoly, és elrugaszkodott a faltól. Egyenesen Lizhez lépett, hogy szülinapja alkalmából jó alaposan megölelgesse.

Szinte megfagyva álltam a fal mellett, és egyetlen pontra meredtem magam előtt. Úgy gondoltam, hogy a pálinka segít majd ellazulnom, ezért odaléptem az asztalhoz és öntöttem. Felhajtva megéreztem a nyelőcsövemet égető folyadékot, és egyből úgy éreztem visszatért belém a élet.

Viszont még hátra volt egy beszélgetés, amit nem lehetett tovább halogatni.

Odapattantam Dawe mellé, és belesúgtam a fülébe, hogy csapatmegbeszélést kell tartanunk. Dávid mosolyogva bólintott, és visszafordult a szőke cicához, akinek gyűlölet áradt a szeméből, mikor felém nézett.

Pont nem tudott érdekelni, hogy mit gondol a csaj rólam és Dawe-ről, ezért odaléptem Petihez, aki épp egy Good Charlotte dalt kapcsolt be. Neki is elmondtam, amit Dávidnak, és ő is jelezte, hogy egy pillanat, csak bekészít pár dalt.

 

A tömegen átfurakodva Lizékhez is megérkeztem. Megölelgettem, boldog szülinapot kívántam, majd karon ragadtam Danit és Lizt, hogy elraboljam őket pár percre.

Fent a lakásban aztán mindenki összegyűlt.

           - Mi a helyzet? Mi ilyen sürgős? – kérdezte Peti.

           - Oké. Az a helyzet, hogy pár napja behívatott magához az igazgatónő a suliban. – kezdtem.

           - És? Ez miért ilyen fontos? – Liz türelmetlenül fújtatott.

           - Azért hívatott be, hogy felkérjen, lépjünk fel a diáknapon. – közöltem. Nem néztem rá senkire sem, mikor kimondtam a lényeget. – Igent mondtam a fellépésre, de természetesen visszamondhatjuk, ha úgy döntötök.

Azzal otthagytam őket, hogy gondolkozhassanak a dolgokon. Visszamentem a garázsba, és mivel iszonyatos fáradtság jött rám, így felkaptam a kabátomat és hazaindultam.

13.rész

A hét nagyon lassan telt ezután. Hamar híre ment, hogy mit csináltam szombat este, és többen is odajöttek beszélgetni. Sőt, volt olyan is, aki soha egy szót se szólt volna hozzám ezelőtt, most mégis fényképeket csinálgat, amin ketten vagyunk. Bizarr volt.

Pénteken szerencsére gyorsan elteltek az órák, amire nagyban rásegített az a tény is, hogy három órám elmaradt, így tehát délben már nyakig betakarózva, a laptopomon filmeket bámulva, és forró teát iszogatva terültem el az ágyamon. Mint általában, se Robi, se mama nem volt itthon, így tehát jószívű gazdi lévén beengedtem a kutyánkat, Husit a házba. De mielőtt még összekoszolhatott volna bármit is a saras mancsaival, bedugtam a zuhany alá a fekete Shar Pei kutyát.

Mikor ezzel végeztem, megszárítottam a kutyát, és a temérdek nyál miatt, ami idő közben rám került, én is lezuhanyoztam. Csak akkor bugyoláltam be magam a takaróba, mikor ezzel készen voltam.

Több filmet is megnéztem egymás után, olyanokat, mint például Penge, vagy Kaptár, de a vége felé már borzalmasan untam a semmit tevést. Így Husival az oldalamon úgy döntöttem, hogy nekiállok palacsintát sütni.

A gondok ott kezdődtek, hogy fogalmam sem volt, mi kell a palacsintába. Így tehát visszamentem a laptopért, és rákerestem a Google-ban. Találtam is egy elég jó receptet, így tehát nekiálltam.

Találomra kiöntöttem a lisztet, ami úgy nézhetett ki, mit mikor valaki folyatja a mézet valamire, és közben hadonászik. Aztán ránéztem a lisztes orrú Husira.

            - Husi. Ehhez zene kell – mondtam a kutyának, aki figyelmesen nézett rám.

Be is kapcsoltam gyorsan egy Hollywood Undead számot, és újra nekiálltam a palacsinta tészta bekeverésének. Beletettem a tojást, az olajat, a vizet, és szépen sorjában az összes hozzávalót, és ekkor megakadt a szemem valamit.

Ott éktelenkedett hatalmas betűkkel jobb oldalt az Elkészítés. Ránéztem az én edényemben összeforgatott hozzávalókra, és elkezdtem elolvasni, mit kellett volna tennem.

"Elkészítés:

1. A liszthez adjuk hozzá a cukrot, szódabikarbónát, sót, keverjük el. (Aki szeretne, itt tehet hozzá egy csomag vaníliás cukrot. Én csak egyszerűen nem szeretem, hogy szinte már nincs édesség vanília nélkül.)
2. Keverjük össze a nedves hozzávalókat, és folyamatos kevergetés mellett adjuk hozzá apránként a lisztes keverékhez, amíg el nem fogy. (Használhatunk robotgépet.) A tészta sűrűbb lesz, mint a szokásos szódavizes változat.
3. Hevítsünk egy serpenyőt majdnem teljes lángon forróra, olajozzuk 1 tk olajjal, majd vegyünk egy merítőkanalat. Ebben merjünk ki palacsintatésztát, amilyen vastagra szeretnénk, majd csurgassuk és a serpenyőt finoman körbebillentve oszlassuk el egyenletesen. Az első oldalt süssük kb. egy percig, falapáttal ellenőrizzük, mennyire barna. Fordítsuk meg, a másik oldalt pirulásig sütjük."

            - Hogy az a... – kaptam a tekintetem a masszára, amit készítettem, és azzal a lendülettel amivel felálltam, kiöntöttem az egészet. Elöblítettem a tálat, és ezúttal pontosan követtem a recept minden mozzanatát, mígnem a sütésre került a sor.

Előszedtem a palacsinta sütőnket, és vártam. Életemben nem sütöttem még palacsintát, és hogy az igazat megvalljam, nem is figyeltem, hogyan készítik. Azt tudtam, hogy van egy palacsinta sütőnk itthon, de komolyan utána kellett keresnem, hogy hogyan is tovább.

Beolajoztam a sütőt, és mikor felmelegedett beletettem a tésztát, óvatosan adagolva. Idő közben lejárt a zene, ezért leültem a laptopom elé, hogy megcsináljak egy lejátszási listát.

Néhány perc után már különös szag terjedt a konyhában, és mikor felnéztem, a palacsintából sűrű, fekete füst szállt fel.

            - Bazd meg! – ugrottam oda, és lekapva a tűzről a sütőt kivittem a levegőre.

Az ajtókat és az ablakokat tárva nyitva hagytam, miközben bent a konyhában a konyharuhával legyeztem el a füstöt, a lehető legkevesebb sikerrel.

            - Oké, én feladom! – néztem a kutyára, aki idő közben a fejére tette a mancsát, és úgy nézett fel rám.

Negyed órával később úgy döntöttem, hogy áthívom pár barátomat, és majd ők segítenek a kínomon. Egy pattintós Marlboro, egy gyújtó és a telefonom társaságában ültem ki a lépcsőre, mégpedig azzal a szándékkal, hogy én most megtanulok palacsintát sütni.

Rágyújtottam a cigire, és tárcsáztam Liz számát. A második csengetés után fel is vette.

            - Szia, ne haragudj, de most nem igazán jó. Anyuék elvittek engem meg a tesóimat Pestre, szóval most fogalmam nincs mit csinálok, de majd hívlak. Szia. – azzal ki is nyomta, még azelőtt, hogy szóhoz juthattam volna.

Következőnek Danit csörgettem meg, aki viszont nem vette fel a telefont. A telefonkönyvemet lapozgatva sorban hívtam fel az embereket, akikről tudtam, hogy a közelben laknak.

Nem egészen egy órával később már ott volt velem Domi, aki pasztell lila hajjal jelent meg, Rita, és Szabi, akik pedig az osztálytársaim és egyben barátnőim is. Mikor elmondtam a bénázásom történetét egy mindent elsöprő nevetőgörcsöt kapott mindenki, én pedig már csak azon nevettem, ahogy ők nevettek. De mikor nagy nehezen lenyugodtak, Rita megszánt, és segített kisütni azt a közel kilencven darab palacsintát, amiből legalább húszat mi ettünk meg négyen.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha a konyhában fogok ténykedni, de most már tudtam palacsintát csinálni, így tehát mostantól más lesz. Ahogyan ezt végiggondoltam, rá kellett jönnöm, hogy valami hibádzik az egyenletből, és Domi rá is világított, hogy micsoda.

           - Nusi, mit fogunk beletenni?

Életemben először sikerült egy olyan képet vágnom, mint ami annak a mókus szerű lénynek van, és a nevetés újra kezdődött.

A szombat reggel nálam délben érkezett, és valahogy éreztem, hogy az arcomon újabb kráter méretű pattanások jelentek meg. Ezt tanúsította a tükörből visszanéző három orbitális pattanás, amely az arcom legkülönbözőbb pontjain jött ki, többek között egy a szemöldököm közötti üres területen.

A srácokkal persze próbáltunk aznap délután, így már nem maradt időm arra, hogy el is tüntessem a hegyeket a képemről.

Cserébe azonban kaptam pár igazán kedves megjegyzést rájuk a srácoktól, a kedvencemet ki is emelném.

           - Az mi a homlokodon? – nézett rám Dani, mire persze nekem elment a maradék életkedvem is.

           - Egy asztronauta! Miért, minek látszik? – néztem rá egy „Most komolyan?” nézéssel, mire Dávid is mellé pattant és tanulmányozni kezdték az arcomat.
           - Szerintem ez inkább egy mini bolygó, amin épp kitörni készül egy vulkán. – szólalt meg Dávid, és vasárnap reggel óta most először láttam mosolyogni.

Na, nem mintha eddig nem mosolygott volna, csak most miattam, illetve rajtam mulatozik. Nem, ez a felállás sem volt jobb. A fiúk megjegyzéseire aztán Peti is felfigyelt, és csatlakozva hozzájuk közölte, hogy ő nem lát semmit, ami eddig ne lett volna ott. Erre én - szerintem érthető okokból - felhúztam az orromat, és pukkadozva levágtam magam a fotelba.

A fiúk persze összepacsiztak, és dőltek a nevetéstől, de ez még mind semmi volt ahhoz képest, mint mikor Tomi és Liz betoppant kéz a kézben

            - Sz'asztok! – bökte oda Dávid bátyja, és lekezelt mindenkivel, miközben Liz hevesen integetett, és mellém telepedett. Rám nézett, és kitört belőle.

            - Zsír, olyan vagy mint egy indiai! – és ekkor aztán végképp kitört a többiekből a nevetés.

Jó, elismerem, még én is megmosolyogtam a dolgot.

Azonban tíz perc után már kezdett baromira bántó lenni, hogy még mindig az én pattanásos fejemen nevetnek, ezért kitaláltam a bosszúmat.

            - Skacok, mit szólnátok egy itt alváshoz? – pattantam fel, és széttártam a karomat. – Jövőhéten pénteken úgy is Mamusz Fesztivál.

Hagytam, hagy forrja ki magát a tervem teljesen, majd folytattam.

            - Csütörtökön itt aludhatnánk mindannyian, és suli után már nem kéne annyit pattogni.

A fiúk abbahagyták a nevetést, és érett felnőttek módjára gondolkozni kezdtek az ajánlaton. A gond ott kezdődik, hogy ebben a hatos fogatban senki sem felnőtt, és még kevésbé érett, így tehát elsőnek perverz gondolatok röpültek a levegőbe, majd pedig a bulizással kapcsolatos álmodozások, és végül a válaszok.

Megszavazták, Dávidéknál alszunk.

Este felé már ideje volt elindulnom, mert nem volt kedvem teljesen sötétben hazabattyogni. Egy darabig elkísértek Petiék, de aztán ők busszal, én meg lábmeghajtással jutottam előre, így végül is egyedül sétáltam át a fél városon. Néhány kutya megugatott, mire én szem forgatva mentem tovább.

Hirtelen ötlettől vezérelve nekiálltam gitározni, és közben énekelni, miközben igyekeztem minél jobban érezni magam. Berobbanva az ajtónkon egyenesen a laptopomhoz sétáltam, és bekapcsoltam. Úgy gondoltam, hogy kicsit zenélgetek magamnak, mielőtt hazaérnek a többiek, és a bakancsomat lerúgva kihámoztam magam a kabátból.

Beírtam az egyik kedvenc számomat a keresőbe, és elindítottam. Elsőnek karaokéztam egy kicsit, majd miután felráztam magam rendesen, úgy döntöttem, hogy felveszem és kiteszem a közösségire, amolyan „ Nézzétek, mit tudok!” érzéssel.

Bedugtam a gitáromat a hangosítóba, előkotortam a mikrofonomat, a kamerámat beállítottam, beélesítettem a mikrofont, elindítottam a dobot a laptopon, és elkezdtem. 

- Tell me where our time went , And if it was time well spent... – énekeltem, és közben ment a fordítás a fejemben. – I can feel the pressure, it's getting closer now , We're better off without you... – És aztán már csak énekeltem. Nem érdekelt, hogyha elcsúszok, nem érdekelt csak az, hogy elénekeljem.

Ám mikor az utolsó hangok is lementek, és kinyitottam a szememet, egy mosoly kíséretében megállítottam a kamerát, és eszeveszett módjára keresni kezdtem a kábelt, hogy át tudjam tenni a laptopra a videót.

Húsz perccel később sikerrel is jártam, és feltöltöttem a közösségire, ahol aztán néhány perc leforgása alatt tíz, majd nem egészen öt perc leforgása alatt hetvenkét lájkot kapott, és rengeteg hozzászólást.

De az egyik komment, az utolsó, az mindent összezavart bennem....

„Czaun Dávid Dawe És nem véletlenül....
Épp most "

12. rész

Az utolsó órám osztályfőnöki volt. Vince hozta a formáját, és egy két literes pepsis flakon társaságában, eszelős mosollyal az arcán lépett be a terembe, majd a számítógéphez lépve bekapcsolta azt.

Táskájából kivette a tabletet, ami az iskola tanárainak munkaeszköznek számít, és beírta a hiányzókat, valamint közölte, hogy a következő héten szombaton is suliba kell jönni, ezzel elnyerve a „leglehozósabb tanár” címet arra a napra. Miután ezzel végzett, elkezdett mesélni.

              - Tudjátok, mikor én fiatal voltam.. Mit beszélek, most is az vagyok... szóval, mikor annyi idős voltam mint ti, én is mindenféle álmot dédelgettem magamban. Én akkor megfogadtam, hogy bármi más leszek, de tanár, az nem. Hát, ez nem jött össze... – mondta, mire Tomi bekiabált a mondandójába.
             - Hát azt vettük észre! – mondta, mire az osztály egyik fele nevetett, a másik fele a szemét forgatva átkozta el, trágár szavakkal elküldve melegebb éghajlatra.
             - És Így bukott meg Tomi történelemből! – kiabálta be Bea, amivel egyhangúlag egyetértett az osztály, vagyis kidőlt belőlük a röhögés.
            - Igen, na szóval.. – folytatta Vince, mire fokozatosan elhalkultunk, már amennyire mi el szoktunk – Van itt köztetek egy tanuló, aki zenész szeretne lenni...
            - A Gitta az! – kiabált bele megint Tomi, mire Betti egy füzetet vágott hozzá, és ebből hatalmas kiabálás lett.

Vince egy darabig a plafont bámulva várt, aztán mikor betelt nála a pohár elkiabálta magát, miszerint ha nem fogjuk be a szánkat mindenkit megbuktat történelemből.

Mondjuk, ő nem pont így mondta, én azért egy picit fényesítek a tanár úr védelmében, elvégre meg lehet érteni, hogy a hócipője tele van.

           - Mint mondtam, van köztetek egy diák, aki szombat este egy elég jó koncertet adott Hatvanban a bandájával.. – és ekkor jöttem rá, hogy rólam van szó. Azzal a lendülettel, amivel előre dőltem, hirtelen elkezdtem süllyedni a pad alá, hogy ne vegyenek észre, de ez sajnos nem jött össze – És az egyik végzős fiú ott járt, így készült róla egy videó is. Most szeretném, ha csendben végig néznétek, és utána elmondanátok mit láttatok pontosan – azzal bekapcsolta a kivetítőt, és felfénylett előttem a YouTube megszokott színösszeállítása, megmutatva a videót, amint valószínűleg épp leégetem magamat.

A három és fél perces dal előtt a komplett szövegem hallható és látható volt. Éreztem az osztálytársaim pillantását magamon, én pedig a kapucnimat a fejemre húzva ráborultam a padra.  

Ezek vérig fognak cikizni- gondoltam.

De nem így lett.

Volt aki gratulált, volt aki állva tapsolt, sőt, volt olyan is aki lég gitározni kezdett a szám közben. Aztán mikor vége lett, Vince kinyomta a vetítőt, és gratulált, majd megkért, hogy menjek le a cuccommal együtt az igazgatóiba.

Mit ne mondjak, a szívem majd megállt a kérésére. Erősen fogalmazódott az elképzelés a fejemben, hogy most azonnal mentőt hívatok szívinfarktus gyanújával, de végül mégsem tettem. Összeszedtem a cuccaimat, és az ereimben megfagyott vérrel mentem le az igazgatóiba.

Kopogtattam az ajtón, ami mögül Enikő néni kedves hangja szólalt meg, beinvitálva engem az igazgatói irodába.

           - Hát te, Annamari? Nincs órád? – érdeklődött, mire elmondtam neki, hogy miért is jöttem. – Ó, már értem. Menj be nyugodtan, az Igazgatónő bent van. – mosolygott rám.

Ezzel persze nem nyugtatott meg, sőt, inkább még jobban rám hozta a frászt, de tettem amit mondott. Bekopogtam, majd miután beinvitált az igazgatónő, bementem és megálltam az ajtóban.

            - Jó napot tanárnő, Vince tanár úr...- kezdtem, de félbeszakított.

            - Á, igen, ülj csak le. – mutatott maga elé a székre.

Félve ültem le, de valamiért nem rossz érzéssel, hanem inkább olyan izgatottság szerű érzéssel.

           - Nos, láttam a videót a fellépéséről.

Nyeltem egyet, de sajnos a torkomban lévő csomó nem akart eltűnni.

             - És azt kell, hogy mondjam, tetszett.

Tessék? Jól hallottam?

            - Így beszélgettem a tanári kar többi tagjával és arra a megegyezésre jutottunk, hogy szeretnénk megkérni Magácskát, és a barátait, hogy lépjenek fel a Diáknapon is. – közölte.

Először nem értettem, hogy most ez tényleg megtörténik, vagy csak elaludtam matekon, esetleg egy párhuzamos univerzumba csöppentem. De nem, ez most tényleg megtörtént, és az én szívem képes lett volna elszállni Afrikáig örömében.

          - Emellett elárulom magának, hogy az egyik leghíresebb magyar zenekar frontemberét is el szeretnénk hívni, de erről még megbeszélések folynak – mondta, nekem pedig koppant az állam a padlón.
          - Tanárnő, biztosan minket szeretnének elhívni a Diáknapra? – kérdeztem, ám mikor észrevettem az arckifejezését, egyből kifejtettem a kérdésemet. – Úgy értem... Az iskola két harmada más stílusú zenét hallgat.
          - Igen, ezzel tisztában vagyunk. – állt fel a székből, majd tett pár lépést az ablak felé, hogy ott megfordulva még ijesztőbb látvány legyen számomra. – Pont emiatt szeretném megkérni Magácskát, hogy gondoljanak erre a rétegre is, és olyan dalokkal jöjjenek, amelyek között szerepel néhány olyan is, amit ők is ismerhetnek. – illesztette össze ujjait mellkasa előtt. – Benne vagy, kispajtás?

Nem csak rajtam múlott, de tudtam, hogy belemennének. Így tehát választ adtam a BLAST legelső fellépésére.

           - Még jó hogy, igazgatónő!

11. rész

             - Na, azért nem kell kinyírni magad, nem vagyok olyan rossz társaság! – nevettem el magam, ám ekkor Dani falfehér arccal nézett felém, és a laptopra mutatott.

             Vettem az adást és egyből magam elé húztam.

„Kedves versenyzők!

A tegnapi nap folyamán lezajlott a legelső kör, mely három helyszínen volt megtartva.
Veszprém városa, és annak környéke csupán két, míg hőn szeretett szülővárosunk, Debrecen, három versenyzőt juttatott tovább. A harmadik helyszín meglepetésszerűen ért minket is, mivel az egyik banda pontosan akkor, pontosan ott összehívta a versenyzőket...”- olvastam.

          - Mi történt? – dülöngélt be a félkómás Dávid is az ajtón, mögötte Petivel.

          - Közérdekű közlemény a pályázat zsűrijétől! – mondta egyből Dani, amivel se perc alatt felkeltett mindenkit, aki még picit is álmos volt.

Felolvastam nekik ismét hangosan az eddig elhangzottakat, majd tovább mentem.

            - „ Mint azt már tudjátok, a BLAST valamilyen okból kifolyólag berágott pár versenyzőre, amit ezúton is szeretnénk tisztázni a kívülállókkal. Hatvan város-, és környéke csupán három zenekart juttatott tovább, ebből az egyik a Rock 'n Pets, a másik a Glorie's Scream. Miután ez kiderült, megtudtam mi volt ez az egész. Fültanúja voltam ugyanis egy beszélgetésnek két bandatag között, - akiknek nevét és bandáját nem szeretném említeni- miszerint szabotálni akarták a BLAST-et. Ebből az okból kifolyólag úgy döntöttünk, hogy eltekintünk a rögtönzött koncerttől, és nem azt figyeljük, hogy mennyire volt profi a műsor, hanem azt, hogy a közönség hogyan reagált. Ezáltal hosszas gondolkozás után arra a megegyezésre jutottunk, hogy a BLAST-et, mint Hatvan város harmadik jelöltjét...”

           - Úristen! – képedtem el, mire a többiek ordítva fordultak felém.

           - BÖKD MÁR KI!

           - „...mint Hatvan város harmadik jelöltjét, átengedjük a második fordulóba.” – kiabáltam.

Mindenki összeborult, Liz még sírt is örömében. De én nem tudtam felfogni. Bent voltunk. Megcsináltuk, és most bent vagyunk a legjobb nyolcban.

Hirtelen jött ötletből felpattantam és Dawe nyakába vetettem magam, ezzel kipréselve tüdejéből majdnem az összes levegőt. Egyedül miatta lehetünk most bent a versenyben. Mert bár sok mindent csinált, ami rossz felé terelte a dolgokat, de ő indította el az útján az egészet.

            - Köszönöm... – súgtam a fülébe, mire ő még inkább szorítani kezdett. Éreztem valami nedvességet a vállamon, mintha szétáztatta volna a pulcsimat, de ez mit sem érdekelt akkor. Be kerültünk a legjobb nyolcba, és abban a percben csak ez számított.

Vasárnap lévén délután mentem haza. Miután nagybátyám fürkésző tekintete felidegesített, elújságoltam Robinak és mamának, hogy mi történt. Robi egész addig nem hitte el, amíg meg nem mutattam a nyilatkozatot, de utána viszont úgy döntött, erre innia kell, így egy doboz sör után teljesen oda volt az unokahúgáért.

Amennyire utólag elmondta, fel is hívta anyámat és apámat, hogy büszkék lehetnek rám, és hogy ideje lenne végre valamit tenniük, ha már a szülői kötelességek terén megbuktak.

Mama azonban addig nem eresztett, amíg el nem meséltem neki mindent.

            - Ez fantasztikus, Annamari! Nagyon örülök, de a leckéd készen van már? – és ezzel a mondatával le is húzta a kedvemet.

Így előszedtem a könyveimet, és miután mindent átolvastam kétszer, úgy gondoltam, hogy eleget készültem a hétfőre, amit amúgy is utálok, és egy „Ez hülyeség” kiáltással bevágtam mindent a táskába, majd az egészet a sarokba.

           - Ne is lássalak reggelig!- morogtam, majd bekapcsoltam a laptopot és szétnéztem a közösségin.

Harminckét ismerősnek jelölés, tizenkét üzenet, és hetvenegy értesítés fogadott, emiatt biztosra vettem, hogy páran megtudták a továbbjutásunkat. Miután mindent végignéztem, válaszoltam és visszaigazoltam, előszedtem a gitáromat, és csak úgy spontán játszani kezdtem.

Akkor először gondoltam vissza arra, ahogyan Dawe megölelt. Miközben játszottam, a fejemben újra és újra lejátszódtak a dolgok, és rá kellett jönnöm, hogy jól esett az az ölelés. És ahogyan ez a felismerés szikrát gyújtott a fejemben, elkezdett formálódni egy dal, aminek a zenei részét szépen összepakoltam magamban, és utána papírra vetettem.

A szöveget csak ezután kezdtem el kigondolni. Szépen lassan, megfontoltan, és mégis csöpögősen nyálasan gondolkoztam rajta.

De rájöttem, hogy ez nem egy rock szám lesz, ahol tele van minden dobbal és baromi jó akkordokkal.

Rájöttem, hogy ez egy lassú, érzelmes szám lesz, és már azt is tudtam, ki ihlette.

Elkezdtem a szöveget leírni, és néha egy- egy részt hangosan énekeltem, hogy jó lesz-e úgy vagy sem.

A papíron a következő sorok álltak a végén:

Mindenem megvolt, úgy hittem,

De tévedtem.

Jöttél te, s véletlen

Megtaláltam a helyem az életben.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,

Oh, nem is vártam, hogy szép.

Oh, a szívem dobbant hirtelen,

Oh, most vágyakozva ég.

Mindenem megvolt, amit kértem,

Aztán jöttél te, s rájöttem,

Hogy mit sem ér a pénz

Ebben az elbaszott életben.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,

Oh, nem is vártam, hogy szép.

Oh, a szívem most robban szét,

Oh, vágyakozva ég,

Egyetlen érintés, s a bőröm ég,

Bébi, vedd el hát, ami a tiéd.

Nem értek semmit, de itt vagy te,

Hogy elmond, mit miért, s miért ne.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,

Oh, nem is vártam, hogy szép.

Oh, a szívem most robban szét,

Oh, vágyakozva ég,

Most rám nézel, a szemed felfal,

A vérem szinte lángra lobban,

Nem tudom már, mi a helyes,

A szívem hozzád rohan egyenest.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,(nem is vártam, hogy ilyen!)

Oh, nem is vártam, hogy szép. (nem is vártam, hogy szép!)

Oh, a szívem most robban szét, (most robban szét!)

Oh, vágyakozva ég, (vágyakozva ég!)

Bébi, vedd el hát, ami a tiéd.

Egyetlen érintés, s a bőröm máris ég,

Te vagy a hajóm a viharos tengeren,

Te vagy a fény a kék égen.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,(nem is vártam, hogy ilyen!)

Oh, nem is vártam, hogy szép. (nem is vártam, hogy szép!)

Oh, a szívem most robban szét, (most robban szét!)

Oh, vágyakozva ég, (vágyakozva ég!)

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,(nem is vártam, hogy ilyen!)

Oh, nem is vártam, hogy szép. (nem is vártam, hogy szép!)

Oh, a szívem most robban szét, (most robban szét!)

Oh, vágyakozva ég, (vágyakozva ég!)

Letéve magam elé a szöveget újra és újra elénekeltem azt, a gitárommal kísérve magamat, és mikor úgy gondoltam, hogy rendben van, ráírtam egy nevet, hogy kinek állna a legjobban.

Mivel érzelmesebb a dal, így arra gondoltam, hogy egy magasabb, tisztább hanggal állna jól, így Dani nevét írtam rá. De a tartalma nem neki szólt, és tudtam, hogy ha bárki is megtudja valójában ki ihlette a szöveget, magamnak fogok csapdát állítani, amibe bármikor beleeshetek.

Épp ezért próbáltam minél előbb kiverni a fejemből a gondolatot, és azt, hogy lehetne esély rá.

Mert nincs.

Mert van egy szabály, amit mindannyian betartunk. És mert tudom, hogy nem érdemli meg, hogy úgy érezzek iránta. Elégedetten feküdtem le aludni.

Reggel aztán egy hatalmas meteorral az arcomon ébredtem, ami egyből rányomta a napomra a bélyeget. A gyors arc- és fogmosás után egy kiló korrektort kentem rá, hogy ne látszódjon, de ezzel csak azt értem el, hogy a fél arcom sárgás árnyalatot kapott. Így újra meg kellett mosnom az arcomat, és csupán egy rétegnyi korrektorral kellett beérnem. Látszódott, de már nem annyira, szóval egy laza copfba fogtam a hajam és kihúztam a szememet tussal, majd felvettem a piros-fekete kockás nadrágomat, meg az Asking Alexandriás felsőmet, majd az egyik lábamon bakanccsal nekiálltam keresni a cipőm párját. Persze, ahogyan az lenni szokott, a szekrény alá volt berúgva, úgyhogy öt perc késéssel bár, de sikeresen elindultam otthonról.

Legalábbis ezt hittem.

A táskám ugyanis otthon maradt a sarokban, úgyhogy egy gyors kanyar után úgy döntöttem, nem most akarom lekésni a buszomat, így helyből kétszáz kilométer per órával – na jó, talán annyival nem – sprinteltem a buszhoz. Épp akkor indult el, mikor bekanyarodtam az álláshoz, így épphogy elértem.

Végig sétálva a busz folyosóján, a leghátsó sorba levágtam magam, és imádkoztam, hogy ne legyen aznap tesiórám. Pechemre volt, úgyhogy egy zseniális alakítással eljátszottam egy haldokló szerepét, így felmentést kaptam arra az egy órára, amit azzal ütöttem el, hogy tettettem: márpedig nekem nagyon görcsöl a hasam.

A harmadik szünetben aztán odajött hozzám egy kollégista, és gratulált a videóhoz.

           - Miféle videó? – kérdeztem, mire ő csak legyintett és ment az órájára.

Csakhogy ez még közel sem elég furcsaság volt aznapra.