2. rész

Az a helyzet, hogy annyira tetszett a gitár hangja, hogy néhány dalt még eljátszottam rajta. Eközben a többiek vagy hevesen gesztikulálva beszélgettek, vagy csendben néztek rám, illetve egymásra. Egy idő után aztán abba kellett hagynom a játékot, mivel kezdett kellemetlenné válni a helyzet. Ha akkor tudtam volna, hogy mire várnak, és miért néznek rám, felkaptam volna a gitáromat, és már ott sem lettem volna. Ehelyett azonban én visszaillesztettem a helyére a gitárt, és feléjük fordultam.

         - Van egy pályázat, Nusi. – közölte közömbös hangon Dawe. – Ez a pályázat zenészeknek szól, és a nyeremény egy lemezszerződés. – Barna szeme veszélyesen csillogott.

Olyan csillogás volt ez, amitől borsódzani kezdett a hátam. Odalépett hozzám a laptoppal, és a kezembe nyomva közölte, hogy olvassam el az ott leírtakat.

          - És ezt miért mondod el? – ráztam a fejem értetlenül – Szólóban is indulhatsz, nem?

          - A pályázat feltételei között van az is, hogy kizárólag bandák számára. És iszonyatosan jól játszol azon a gitáron, úgyhogy szükségünk van rád! – tette karba a kezeit. Megint ez az állás. Annyira idegesít.

          - És Én mit nyerek vele? – nyeltem egyet, hogy eltűnjön az a keserű íz, amit azóta érzek, hogy elolvastatta velem a kiírást.

          - Úgy érted a társaságomon és a lemezszerződésen kívül? – tárta szét a karjait és mellé értetlenül rázta meg a fejét – Figyelj, Nusi. Ezek a srácok azért vannak itt, köztük én is, hogy találjunk valakit, aki akár csak fele annyira tehetséges gitáros, mint te. Ha most azt mondod, benne vagy, akkor egy banda leszünk. Ezzel nyersz négy barátot, egy bandát, és persze az én tökéletes személyem társaságát.

          - Gondolkozhatok rajta?

          - Holnapig, mert nyakunkon a határidő. Utána le kell adni a jelentkezést és el kell kezdeni a próbákat.

           - Holnap – bólintottam, és kiléptem az ajtón. Dawe követett, de a többiek csendben nézték, ahogyan elmegyek – Sziasztok! – köszöntem még el, mert hát az ember lánya ne legyen udvariatlan.

De úgy tűnik ez csak rám értve bír jelentőséggel. Senki sem köszönt vissza. Ahogyan kiléptem a kapun, kiabálásra lettem figyelmes.

           - Dawe, nem gondolod, hogy ezt meg kéne beszélnünk előbb? – Liza vágtatott ki utánunk, vörös fejjel és kiabálva – Nem hozhatod őt csak úgy ide...

           - Azt tehetek, amit akarok, ugyanis ez az én házam, ha elfelejtetted volna. Nincs mit megbeszélnünk, Liz. Nusi marad, és kész! – jelentette ki Dawe, és azzal a lendülettel magával vonszolt a ház eleje felé.

Nekem persze az első gondolat, ami megfordult a fejemben, hogy én ugyan itt nem maradok. Úgy voltam vele, hogy ha abban a szent pillanatban nem indulok el hazafelé, akkor vége az életemnek, hisztis leszek, morci leszek, és punktum. Hát, ilyen gondolatokkal a fejemben lépkedtem újdonsült barátom, Dawe mellett. Végül megkerülve a házat hazaindultam.

Mint mindenki más is péntek esténként, én is gépeztem. Nem, a nagy rocker még véletlenül se ment rongyrázós Sixty Fesztiválra. Nem oda való vagyok. Egyébként filmet néztem egy oldalon, a filmezz.eu-n, méghozzá egy elég régi filmet.

Néhány résznél majd elaludtam, habár horror kategóriába volt sorolva, némelyiknél meg tátott szájjal figyeltem, ahogyan a fűrész kettészeli a csávókám fejét. De mindezek ellenére a végén csupán annyi volt a reakcióm, hogy egy marék sós popcornt hozzávágtam a monitorhoz, és azt kiabáltam: „Ez de egy gagyi!”

Szidtam még pár percig magát a filmet; aztán azt, aki kitalálta; és azt, aki kitalálta, hogy megszüli a film kitalálóját. Bájos, nőies húzás. Végül ugyan oda kerültem vissza, a közösségire, ahol négy ismerősnek jelölés várt; és a pályázathoz, amit eddig legalább hatszor olvastam át, rejtett kis buktatók után kutatva. Akkor még nem sejtettem, hogy ott van az orrom előtt az, amit annyira kerestem.

Robi persze folyamatosan rágta a fülem, hogy mutassam meg neki a kiírást, de végül annyiban maradtunk, hogy ő sem érti, mi hibádzik. Sőt, nagybátyám szerint csak beképzelem a hibát.

Persze. Ahogyan Garfield is beképzelte magának Ubult... Ott van és kész!

Ó, igen. Hatalmas Garfield rajongó vagyok, de csak a lasagne miatt, amit különben utálok. Fura, mi? Gondolkoztam rajta, hogy írok egy listát, miket utálok, de lehet mostanra rövidebb lenne az, miket szeretek. Egyszerű: a sózott paradicsomot, a savanyú cukrot, a Mazsi-féle kókuszos-csokis fagyit, meg a málna fagyis smoothie-t. Mondtam, hogy rövidebb.

A közösségire visszakanyarodva, Czaun Dávid, és Czaun Tamás már ma délután bejelölt, de Molnár Péter és Illés Dániel csak nem régen. Mondhatnám, hogy nem fúrta az oldalam a kíváncsiság, mit akarnak, de akkor hatalmasat hazudnék.

Ezért hát rámentem az Ismeretség megerősítése gombra, majd lenyomva azt, vártam a fejleményeket. Szinte már láttam magam előtt, ahogyan egy növényt fúj a lomha szellő a sivatagban, mint a filmekben. Nos, ez volt az agyam helyén. És mintha egy tücsök ciripelését is hallottam volna, vagy lehet az csak a messze kongó koponyám képzelte be magának, mint mikor az egyik tanárom felmondott, mert úgy látta két nullával többet mutatott a számlája. Persze utána kiderült, hogy messze nem annyi az annyi.

Nem történt semmi. A gondolataim százával cikáztak. Olyanok fordultak meg a fejemben mint hogy „ Azt hittem csak arra várnak, hogy visszaigazoljam őket, de helyette lehet még meg is lepődtek, miszerint „Ki jelölte őt be?”

Jó, abba hagyom ezt az ironikus, ál optimista hozzáállást. Minden szar. Az élet pocsék. Nem, ez az üzemmód sem az igazi, gondoltam magamban, aztán eltettem magam másnapra.

A sok üzemmódos zagyválásomnak az lett a következménye, hogy robotokkal álmodtam. Úgy mozogtam, mint egy robot és közben éreztem, ahogyan az ízületeim összeroppannak. Éreztem, ahogyan a csontjaim porrá őrlődnek. Azt, ahogyan az ereimben besűrűsödik a vér, mígnem olyan lett mint az olaj. És akkor rájöttem.

Dawe ikonja zölden világított, habár hajnali négyet mutatott az óra. Megnyitottam a chatet, és megírtam neki az üzenetet.

" 8 óra, Skate park, legyél ott. Nusi"

Pár másodperc múlva megjelent a kis pipa, miszerint látta.