5. rész

Én persze abban a percben felébredtem, mikor megláttam anyu gesztenye loboncát, de ez rám nézve cseppet sem javított azon, ahogyan festek. Most már egy kikerekedett, vörös szemű zombi állt az ajtóban, orbitális pattanással a képén.

Robi természetesen nem hagyhatta ki, hogy oda ne mondjon pár szót nekem a hajamról, ami egyébként teljesen úgy nézhetett ki, mint egy rosszul sikeredett tupírozás a hajam középső részein.

           - A kis királylány is felébredt végre – mosolygott rám, mire mama rám nézett és félre nyelte a kávéját. Anya erre hátrakapta a fejét, de mikor meglátott, lehet azt hitte kicseréltek valami Grincs-szerű lénnyel.

Felkaptam az asztalról egy doboz baracklevet, majd bevágtattam a szobámba és igyekeztem a lehető leglassabban elkészülni.

Ha anyu itt van, az csak azt jelentheti, hogy vásárolni visz. Utálok vásárolni vele, legfőképpen azért, mert mindig valami undorító babarózsaszín, kivágott, tapadós vackot aggat rám, és sírva fakad örömében mikor bejelenti: „Olyan mint egy királylány!”

Na, hát nekem ez nem a kedvenc időtöltésem, a ruhatáramat nagyjából fél évente frissítem, és az megfelel egy jó darabig nekem. Különben nem is értem, mit lehet szeretni a vásárlásban.

Az a sok ruhapróba, fel-le venni a tapadós ruhákat, a tömeg, az az iszonyatos parfümszag. 

Nem tudom valami sokra értékelni az egészet.

Három órával később leharcoltan, kipirulva álltam az egyik ruhabolt közepén, és egyetlen pillantással képes lettem volna bárkit vízbe fojtani.

           - Csak még ezt az egyet, Anna! – nyomta a kezembe anyu az egyetlen rikító sárga felsőt, amin egy 'YOLO' szöveg díszelgett.

Olyan volt az egész, mintha a különböző sárga anyagokat egymásra varrták volna. Ha a szabása nem lett volna elég undorító, a színe vetélkedett a liba hátsóján kijövő salakanyagéval. Fujj.

            - Nem – dobtam vissza neki, aztán magamra kaptam fekete Kárpátiás felsőmet, és kivágtattam az üzletből. Meg sem vártam, hogy utánam jöjjön és elkezdjen ordítani. Sose értett meg igazán, mindig kis hercegnőt akart belőlem csinálni. Hát, nem igazán jött neki össze.

Kiérve az üzletből tárcsáztam Dawe számát, és a harmadik csengetés után fel is vette.

           - Halo? – szólt bele álmosan.

           - Ugye nem én keltettelek?

            - Woah.. – mintha leesett volna valahonnan. Hallható puffanás és egy nyögés kíséretében válaszolt – De, ami azt illeti. Miért hívsz hajnalok hajnalán?

           - Dawe. Tizenegy óra múlt – hallom, ahogy ásít egyet, majd hangosan kifújja a levegőt – Mindegy, nem érdekes. Gyere elém.

           - Mit? Hova?

Ekkor hallottam meg anyu hangját, ahogyan veszekszik valakivel. Gondolom telefonban, mivel válaszokat nem hallottam.

           - Gyere ki a sínekhez, mindent elmagyarázok! Siess! – azzal kinyomtam a telefont és olyan gyors léptekkel indultam meg a vonatállomás felé, amit anyu a magassarkújában biztosan nem tud felvenni.

Nagyjából negyven perc múlva már az állomáson ültem a betonon, lábamat felhúzva az államhoz. Dawe lusta léptekkel, szanaszét meredő raszta tincsekkel igyekezett felém. Kezeit zsebre dugta, és matatott, mintha keresne valamit.

       - Szóval, miért is rángattál ide kora reggel? – állt meg felettem. Kihúzta zsebéből a cigis dobozát, és rágyújtott.

          - Anyám váratlanul meglátogatott – kezdem, mire letelepszik mellém, és tovább füstöl – Szokása ilyenkor elvonszolni magával ruhát venni. Még mindig nem fogta fel, hogy nem szeretem a rózsaszínű, meg neon cuccokat. Iszonyatosak. Rám aggatott most is valami libafos színű nadrágot, meg egy olyan felsőt, ami szerintem a nadrág maradékából lett varrva! – tárom szét a karomat, nyomatékosítva mondandómat.

        - Aha... és? – húzta fel a szemöldökét.

        - Kiborít. Nem bírtam tovább, egyszerűen muszáj volt elszabadulnom. Komolyan, neon pink egyszarvúkkal fogok álmodni, amiken Yolo feliratok lesznek. – magyaráztam gesztikulálva, és éreztem, ahogyan a szemem elkerekedik, mikor elképzeltem amit mondtam.

Dawe erre persze felnevet, majd elnyomja a cigijét és visszateszi a dobozba.

        - Nekem a nővérem ilyen. Bex mindig azt hiszi, hogy ha kell egy új cucc, akkor valami páva szerelést kell vennie – rázza meg a fejét nevetve. Tincsei az arcába lógnak, mivel nem fogta össze a haját – Persze ha itthon van Tomi beöltözik díszmajomnak, én meg egész napos kimerültséget színlelek – vonja meg a vállát.

           - Akkor tudod, miért kellett elszabadulnom! – mosolygok rá, mire egy félmosolyt ereszt meg, és belekortyolt a kávéjába.

Állj. Kávé?

           - Dawe, honnan van kávéd? – mutatok a fehér dobozra, mire ő odanéz és szinte hallani, ahogyan forognak a fogaskerekek.

Aztán rám néz, és a doboz kiesik a kezéből. Nyel egyet, és elsápad.

        - Banyek! – suttogja, mire belőlem kitör a nevetés.

           - Szóval akkor egy ismeretlen megmaradt, ki tudja, lehet köpetes kávéját ittad meg? – dőlök hanyatt, és a hasamat fogom, annyira nevetek.

Dawe pedig csak néz maga elé, és szerintem azon gondolkozhat, hogy ha nem köpet, akkor valami más volt abban a kávéban.

Úgy másfél órán át beszélgettünk, mikor megváltozott az idő. Az érzés, mikor a napsütötte égbolt egyszer csak besötétül, és elkezd szakadni az eső, miközben te egy darab esernyő vagy pulcsi nélkül caflatsz az utcákon, felbecsülhetetlen.

Miután Dawe beleivott egy vadidegen ottfelejtett, ki tudja milyen kávéjába, rosszullétet színlelve hazament. Mázlista, pont hazaért mire leesett az eső. Nem úgy mint én, aki a templom eresze alatt vártam ki, hogy csillapodjon az égszakadás.

Mondjuk, azt aláírom, hogy elég csúnya szitokáradatot mondtam nagyjából mindenkire, akinek esernyője volt és kinevetett.

De igazából ez is egy olyan dolog, ami mindenkivel előfordult már egyszer. Leszakadt az ég, esernyő sehol, és persze hogy a legközelebbi eresz a templomé.  

Ez az, Nusi, nem is te lennél!

Mikor aztán csillapodott az eső elindultam haza, hogy szembenézzek anyám gőgös arcával, és vörös, vérben forgó szemeivel. Na jó, valójában nem ilyen, de nekem még is olyannak látszik, mint aki mindjárt kitekeri a nyakam. Csakhogy, ahogyan a kapuhoz értem és keresni kezdtem a kulcsomat, rájöttem: nincs nálam.

Így kerültem abba a szituációba, hogy felakadt nadrággal a kapun lógva vártam, amíg a kutyánk jelez valakinek. A gond ott kezdődött, hogy nem volt otthon senki, így nagyjából fél óra kínlódás után, leszakadt nadrággal, elázva, kutyanyálasan vánszorogtam be a szobámba.