4. rész

A november rengeteg esővel kezdődött, folyamatos a rossz idő azóta is. Hónap vége felé már mindenki nehezen figyelt, nem igazán voltak érdekesek az órák. Leszámítva persze a töriket, a szakmait és az önvédelmet, amit épp eszű ember nem lóg el, mert a tanár úr felkutatja az egész iskolát a lógókat keresve.

Pénteken tudtam, hogy a hét óra mellett nem lesz időm hazamenni a gitáromért, fél hatkor pedig próbálunk a srácokkal. Így gitárral a hátamon baktattam át egyik teremből a másikba, majd az órák végeztével felpattantam a 14:10-es hatvani buszra, és igyekeztem minél jobban elpakolni a cuccaimat, hogy elférjenek mellettem. Rita, Gitta és Ákos egyébként ugyan azzal a busszal jött, Rita pedig mellém is ült. Az osztálytársaim szerintem már addigra hozzászoktak az ormótlan gitártokhoz, így nem zavartatták magukat. Viccelődve telt az a néhány perc, amíg együtt utaztunk.

Három óra előtt pár perccel ért be a busz a Kossuth térre, ahol megpakolva, sietősen szálltam le és indultam el a gitár órámra, majd onnan ötkor Dawe-ék utcája felé. Az utóbbi időben annyiszor jártam náluk, hogy akár csukott szemmel is eltalálnék a házukig. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ki is fogom próbálni.

Mint minden próba előtt, Tomi és Dawe a hangszereket hangolták, Dani és Peti a számítógép előtt ülve ügyködtek valamin, Liz pedig egy divatlapot nézegetett, amit néhány horkantással tarkítva különböző jelzőkkel illetett.
 
           - Nem értem ezeket a modelleket. Ki szereti, ha ennyire sovány valaki? – csapta le ölébe már sokadszorra az újságot Liz, majd felpattant helyéről és elém tolta a lapot. Azt hiszem valami divatbemutatóról cikkezhettek benne, és szemmel láthatóan jogos volt a felháborodása – Nusi, szerinted hogy tud egy pasi erre bukni?

           - Nem tudom, én valahogy nem érezném jól magam a bőrömben – vontam vállat, majd folytattam – De biztosan van, aki ezt szereti. Én, személy szerint az óriás pizzát szeretem.

           - Vattával tömik magukat, hogy ne legyenek éhesek! – sápadt el teljesen – Már bocsánat, de ez nem normális.

          - Az se normális aki anorexiás modell akar lenni – nevetett fel hirtelen saját poénján Dani, majd öklét Peti felé tartotta, arra várva, hogy összeöklözzenek. Peti viszont értetlenül meredt a srácra, aki fojtott hangon hozzátette még: – Nem? Jó.. – húzta vissza kezét, majd szégyenlősen a zsebébe mélyesztette.

Úgy tíz perccel később Dawe felnézett a gitárokból, és bejelentette, hogy a mai próbán elkezdünk feldolgozni egy számot.

            - Peti és Dani különben pont zenék után néz most is, úgyhogy ha van már jelöltjük akkor szerintem kezdhetünk is.

             - Ó, igen, itt van.. – pattant fel a dobosunk, egy papírral a kezében, majd magyarázni kezdett a hangzásról, és arról, hogy jobban járunk ha elsőnek egy ismertebb dalt dolgozunk fel, és hogy szerinte az első feldolgozást Daninak kellene énekelni.

               - Állj, miért én? – a tarajos srác fehér arccal nézett a raszta hajú dobosra, aki váll vonva a kezébe nyomta a szöveget. Dani a hajába túrt egyik kezével, másikkal a papírt fogta és olvasta – De hát ez egy Rihanna szám – nézett fel csodálkozva – Azt hittem elsőnek a Kárpátia számot dolgozzuk fel.

Dawe felkapta a gitárját, majd válla körül megpörgette és a helyére illesztette.

             - Úgy gondoltam, inkább valami olyan kellene, amit nagyobb közönség ismer. Kotta?

Liz beállt a helyére, pontosan mellettem, egy mikrofon állvány mögé, Peti beült a dobok mögé, Tomi leült a gép elé és onnan figyelte a társaságot. Felvettem a gitáromat, majd a kottát figyelve pengetni kezdtem a húrokat. Dani beszámolt, és elkezdte a szöveget.

Rihanna- Umbrella című száma pontosan olyan bulisra sikerült, amilyen Dani maga is. Mikor már sokadjára kezdtünk bele a számba, mindenki szabad életet élt a hangszere mögött. Dawe a fejét rázta és a lábával dobolt ütemre, Liz tapsolt, Peti dobolás közben a vállait rángatta, szerintem ez amolyan tánc lehet neki. Én pedig folyton a gitárt pörgettem a vállamon.

A próba végére már megvolt a dal fele, a többit még ki kell alakítani a későbbiekben.

            - Leszakad a hátam! – rogytam le a fotelbe Liz mellé, aki egyik térdét felhúzva nézett rám.

            - Talán nem kellene annyira dobálnod azt a gitárt – mosolygott rám. Mióta kiálltam érte Dawe-vel szemben, azóta kedves velem.

             - Hát lehet! – nevettem el magam.

Meghallottam valahonnan a Paddy And The Rats- Ghost From the Barrow című számát, és keresni kezdtem a hang forrását. Dawe kikapta a telefonját a zsebéből.

             - Halo. Ja... Nem, mikor?... Oké, ott leszek! Csáó, Kinga!

Mikor Liz meghallotta a nevet, arca elkomorult. Láttam rajta, hogy nincs jól. Felpattant és kiment az ajtón, köszönés nélkül.

             - Liz, várj! – szóltam utána, majd szétkaptam a gitáromat és utána mentem.

A Kossuth téren értem utol, sietős lépteit nehéz volt tartani vele.

             - Liz , mi a baj?

            - Hagyj békén! – kiabált rám. Megtorpantam. Egy percig latolgattam, hogy utána menjek-e , és ezzel kockáztassam a fizikai jóllétemet, vagy sem, de végül utána mentem, és elkaptam a karját.

            - Liz, ha nem mondod meg mi van, én nem tudom mit teszek! – kiáltottam rá.

        - Mit gondolsz, érez még valamit irántam?

            - Mármint Dawe?

             - Ühüm... – törölte meg a szemét, fekete foltot hagyva az arcán.

Nem tudtam, mit kellett volna reagálnom. Sose vigasztaltam még senkit sem. Így hát a vállára tettem a kezemet és elmondtam, amit gondoltam.

            - Nem tudom. Lehet csak féltékennyé akar tenni, de nem ismerem annyira – ismertem el.

            - Azért vigyázhatna a szájára, hogy kiket hív fel, mikor ott vagyok – vonta meg a vállát, majd elköszönt és elindultam hazafelé.

Pechemre egész úton az járt a fejemben, hogy mi történhetett közöttük, ami miatt ennyire kibukott. Hazaérve lepakoltam, lerúgtam a lábamról a bakancsot, átöltöztem, és betámadtam a hűtőt. Nagyjából négyféle kajával a kezemben besétáltam a szobámba, bekapcsoltam a laptopomat, és nekiálltam filmet nézni. 

Hajnali egykor riadtam fel arra, hogy elnyomott az álom. Kikapcsoltam a gépet, kivittem a tányérokat a konyhába, és visszafeküdtem aludni. Kár, hogy álom nem jött a szememre.

Szombat reggel kómás zombiként vánszorogtam ki a szobámból, arcomon egy robbanással veszélyeztető pattanással, és hatalmas vörös szemekkel. Hogy a pattanás mitől lett, azt nem tudom, de az, amiért úgy nézek ki, mint egy veszett zombi nem más miatt történt, mint hogy kora hajnalig gyakoroltam a számot a gitáron. 

Persze senki nem szólt volna, hogy anyu úgy döntött meglátogat minket. Úgyhogy szembesülnöm kellett a zord igazsággal, hogy anyu mosolyogva, kávéját szürcsölve ül az asztalnál, mamával és Robival beszélve ki az életem apró kis momentumait, amikről lemaradt.