7. rész

         - Most ez mi volt? – néztem Lizre. Ő viszont olyan arccal nézett vissza rám, mintha nem is ember lennék, hanem valami ufó – Mi az?
         - Most komolyan. Mennyit tudsz Daniról? – kérdezte halkan.
         - Igazából csak annyit, amennyit látok belőle. De miért? – Liz felhúzta a térdét a mellkasához és mesélni kezdett.
         - Daninak elég nehéz élete van, mostanság legalábbis. Az apjáról kiderült, hogy megcsalta az anyját, és van egy másik gyereke. Az anyja pedig emiatt eléggé összeroppant.. – kezdte – Dani pedig a szívbetegsége miatt eléggé ..borotvaélen táncol. Cigizik, nem szed semmilyen gyógyszert rá, nem megy el a vizsgálatokra, és az anyja nagyon félti. Ha úgy vesszük az anyjának rajta kívül nincs senkije már.
         - Basszus, ezt nem tudtam... – mondtam ki hangosan.
         - Nem is tudhattad, nyugi – mosolygott rám, majd folytatta – Az apja anyagilag támogatja őket, tehát emiatt nem kell félnie, de viszont az anyja beteg. Mármint, mikor Dani kilenc éves volt, az anyjának rákot diagnosztizáltak a mellében, amit akkor megműtöttek. Azóta tünet mentes volt, és ez egészen két hónappal ezelőttig így is volt. Viszont akkor egy újabb csomót találtak a másik mellében. Úgy gondolom, Daninak most elég sok gondja van, és nem biztos, hogy egyedül bírni fogja a terhet – nézett rám – De nem engedi, hogy bárki is segítsen neki. Makacs és nagyon önfejű.

Átgondoltam annyiféle dolgot, érvet, módot, hogyan tudnék segíteni neki. De egyszerűen nem tudom. Lassan elkezdtünk Lizzel összepakolni, és Peti is csatlakozott hozzánk. Dani és Dawe még nem ért vissza, mikor mi otthagytuk a garázst.

Rosszkedvűen indultunk el hazafelé. Már sötét volt, ezért szinte nem is figyeltem, hogy merre megyek, csak mentem. Azért hazavitt a lábam.

Egy alapos zuhanyozás után lefeküdtem aludni, és szinte azonnal elaludtam.

Álmomban egy tó partján ültem, aztán egyszer csak egy koncerten voltam. A sajátomon, és én nem tudtam a szövegemet. Aztán valami csörögni kezdett. Egyre hangosabb lett, én pedig csak elmosódva láttam az arcokat. És felkeltem.
Szemeim szétpattantak, és egyből a hangos ricsaj forrásáért, vagyis a telefonomért nyúltam.

           - Haló? – szóltam bele, kicsit álmosan és ingerülten. Mégis ki az aki hajnali nyolckor felhív valakit?
           - Nusi, azonnal fel kell kelned! – kiabált bele valaki a telefonba. Elemeltem a fülemtől a készüléket, ami azt jelezte, hogy Dawe az a hülye, aki ilyenkor zaklat.
           - Mondd csak, te hülye, miért nem alszol még ilyenkor? – emeltem vissza a telefont, és ásítottam egyet.
           - Azért, drága basszeros, gyönyörűséges hölgyem, mert most beszéltem a pályázat szervezőivel! – na erre egyből kiment a fejemből az álmosság. Hirtelen ültem fel az ágyban és éreztem ahogyan a szívem egyre gyorsabban ver.
           - És? – siettettem – Mit mondtak?
           - Nusi, nem csak hogy bent vagyunk a legjobb huszonnégyben, de konkrétan van két hetünk az első szitáig! Tudod mit jelent ez? – kiabált Dawe. Ki lehetett hallani a hangjából, hogy úgy örül, mint majom a farkának. De csak azért se adtam meg neki az örömöt, hogy nem esik le mit jelentenek ezek a dolgok.
           - Azt, hogy van két hetünk összeállítani egy koncert anyagot. És azt, hogy rohadt kevés az a két hét!

Mondott még valamit, de annyira gyorsan tört rám újra a fáradtság, hogy lehunytam a szememet és megszűnt a világ körülöttem.

Kora reggel kipihenten ébredtem. Megreggeliztem, felöltöztem, és hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem egy filmet. Na jó, kettőt.

Mikor a másodiknak is vége lett, automatikusan pillantottam az órára, ami délután fél egyet mutatott. Olyan sebességgel kezdtem el öltözni, ahogy még eddig egyszer sem életem során.

Késésben vagyok!

Felkaptam a gitáromat, és kirohantam a házból.

Sosem futok. Tényleg, ha lekésem az utolsó buszomat is, inkább kényelmes tempóban megyek, de nem futok. Most viszont mégis ezt tettem.

Hátamon a gitárral, és a táskával, amiben a szövegek voltak, úgy futottam mintha üldözött volna egy rakás zombi, akik ki akarják tépni a hangszálaimat, és utána apránként akarnak- még élve- megenni. Oké, aláírom, sok horrort néztem mostanában. Amúgy gondolkozott már valaki azon, hogy ha egy zombi általában rendelkezik aggyal- mivel hát azok is emberből lettek zombik- akkor miért nem eszik meg egymás agyát? Egyrészről kipusztítanák saját magukat, másrészről, Banyek, az is agy! Nem mindegy? Na de ne térjünk el a témától.

Dawe fel s alá járkálva várta, hogy mindenki odaérjen hozzájuk, én pedig addig összedugtam a gitárt, és segítettem Tominak a hangosításban. Utánam Liz ért oda leghamarabb, majd Dani, és végül Peti, akin a megszokott fekete, szakadt cuccok helyett egy BOSCH feliratú munkás felső volt.

          - Oké, skacok! Ötletbörze! – csapta össze a tenyerét Dawe, majd levágta magát az egyik fotelba és egy füzetet vett maga elé – Gondolkozzunk.
          - Szerintem azt bele kellene tenni , amit Dani énekelt. Tudjátok, a Rihanna számot – kezdte Liz, mire Dawe bólintott és felírta.
          - Utána pedig mehetne, amit Nusi énekelt – jegyezte meg Peti.
          - Höööhhh, na várjunk egy percet! – tettem fel a kezem, amolyan 'ácsi van gyerekek' stílusban – Én nem énekelek.
          - Pedig fogsz. Következő? – Peti is odaült Dawe mellé, és amíg ő írta a címeket, addig Peti vezette a beszélgetést.
          - Nézzétek. Én gitáros vagyok, elvileg ezért vettetek be – mondtam, kicsit hangosabban mint kellett volna.
          - Igen, ezt így igaz. De ettől még énekelhetsz – nézett rám Dawe. Csokoládé barna szemeiben értetlenség csillant.
          - Beszélhetnénk? – nyeltem vissza egy jókora káromkodást, és karon ragadva magam után húztam, ki a garázsból.
          - Oké, most mi van? – fonta össze mellkasa előtt a karjait. Annyira gyűlöltem ezt a mozdulatát. A szemöldöke épp csak egy picit mozdult feljebb.
          - Nem erről volt szó! – támadtam le. Szemöldökét teljesen felvonva nézett rám, ami engem kifejezetten irritált – Nézd. Én nem vagyok énekes. Jó, rendben, pár számot TALÁN feldolgozhatok, de - és most jön a lényeg, semmiféleképpen sem fogok egy olyan számot elkornyikálni, amiben se normális dob, se normális gitár nincs!

Láttam rajta, hogy gondolkozik, hogy emészti amit mondtam. Aztán olyan történt, amire nem számítottam. Elmosolyodott.

         - Tudod, teljesen igazad van. Végül is, az egy elég furcsa szám lenne abban a műfajban, amit mi nyomatunk – kezével a tarkójához nyúlt, és összekulcsolta ujjait – Akkor mi legyen?

Eszembe jutottak a szövegek a táskában, így egyből bementem és kiszedtem őket belőle, majd letettem az asztalra.

         - Nézzétek. Itt van például Daninak a Holiday, vagy itt van a Painkiller – pakoltam szét a papírokat, külön kupacba – Ez itt női hangra íródott, ez is mélyebb hangra, és több gitárral... – folytattam – És ezt a kettőt pedig én írtam – álltam fel az asztaltól, mire a többiek lecsaptak a szövegekre. Peti a zúzósabb számokat vette el, Liz a csajosabbakat, Dani a lazábbakat, Dawe pedig az én írásomat.

Hümmögve olvasta végig őket. Leült a fotelba, állához érintette a kezét, és szinte hallottam, ahogyan forognak a fogaskerekek a fejében. Nem csak, hogy megoldottam a problémát, de ami még inkább meglepett, hogy Dawe mindkét dalomat felírta a listára.