8. rész

Negyed órával később már beálltunk, és nekiálltunk gyakorolni.

          - Akkor háromra! Egy, kettő... – kezdtem beszámolni, és háromnál nekiláttunk a kottát tanulmányozva eljátszani a Painkiller-t.

Tudtam, hogy ez Dawe hangjával lesz a legjobb, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire jól áll neki ez a dal. Röpke másfél óra múlva már az elejétől a végéig el tudtuk játszani a dalt, bár még kottával. Nem volt megállás.

Sorban jöttek a dalok, a Holiday után máris az I feel like Dancin', és utána a Sorry about your parents. Olyannyira rákapcsoltunk a pályázat első szitájára, hogy hajnalban hagytuk abba a próbát, de már nem volt energiánk hazamenni.

Tomiék szedtek elő matracokat és takarókat, majd ott a garázsban elaludtunk, néhány másodperc alatt.

Illetve, csak akartunk, ugyanis mikor lehunytam a szememet egy, a rohadt káposztához hasonló bűz csapta meg az orromat, és ahogy elnéztem, nem csak én éreztem.

            - Bocsi... – suttogta Dani, mi pedig levegőért könyörgő tüdővel, és könnyező szemmel kóvályogtunk ki a friss levegőre.

Még hallottam, ahogyan Liz odaszól Daninak, hogy menjen a francba, de hiába. Dani csak nevetett egyet, és elaludt.

Reggel aztán újra kezdődött minden. Pár pohár kávé és energia ital után már mindenki felpörögve állt neki próbálni. Ezúttal egy saját dalomat kezdtük el összetenni, vagyis a fiúk a kottát piszkálták, mi pedig Lizzel a szöveget írtuk át, és próbáltuk tanulni is közben.

Aztán, mikor a fiúk jelezték, hogy végeztek, összeállt a banda és elkezdtük.

Elsőnek kottákból, ahogyan eddig is, de aztán már mindenki beletette a saját stílusát. Valahogy sikerült egy olyan számot összetennünk, amit már harmadik próbálkozásra kotta nélkül is el bírtunk játszani, és mégis mindenki laza volt, nem pedig görcsös.

Valahogy passzolt hozzánk.

Liz screamelt pár résznél, és úgy még jobb volt az egész. Aztán, mikor végeztünk a Pillangó effektussal, jött a másik szám, aminek Reboot volt a címe. Mindenki ugyan azzal az energiabedobással tette bele a saját stílusát.

Azt vettem észre, hogy tetszik nekik.

A felénél aztán félbehagytuk, mivel Dani bejelentette, hogy éhes. Így esett az, hogy elindultunk be a városba, hogy valami kajáldát keressünk magunknak, és megreggelizzünk, ami inkább már ebédnek illett volna be. Végül ugyan ahhoz a kajáldához mentünk, ahol Dawe másodjára is kilökte a kezemből a gitárt.

           - Skacok, szerintem ne ide menjünk – szólalt meg Dani, kicsit félve.

           - Miért ne? – Dawe összehúzott szemöldökkel nézett rá, és hangjából kihallatszott az értetlenség.

           - Hát, mert... együnk inkább kínait! – tárta szét a kezét Dani.

           - Utálom a kínait. Liz allergiás is rá. Marad a pizza.- jelentette ki Dawe, és mindenki helyeselt.

Dani feszült volt, és látszott rajta hogy valami nem stimmel. Így tehát a rövid távot hátul battyogva tette meg, én pedig elkapva a karját félre húztam.

              - Miért ne menjünk be? – kérdeztem – Dani, mi miatt nem lenne jó ötlet bemennünk

Egyedül akkor nézett a szemembe, mikor két oldalt megragadtam a vállát és szinte harapó fogóval húztam ki belőle a szavakat.

            - Azért, mert... Ott bent.. Ott van az egyik rivális banda... – mondta a szemembe, és tudtam, hogy igazat mond.

            - Honnan tudod?- vettem halkabbra a hangomat, mire Dani lassan fújta ki a levegőt.

            - Mert a nővérem az énekesük.

Elengedtem Dani karját, és szinte őrült módjára mentem a többiek után.

Dawet félrerántva közöltem vele, amit Dani mondott. Nem azt a reakciót vártam, amit mutatott. Azt vártam, hogy majd elmegyünk máshová, vagy pedig visszamegyünk és rendelünk, de nem.

            - Akkor pláne, hogy bemegyünk! Mi ketten. Lenyomozzuk a bandát, a többiek pedig addig visszamennek – közölte nemes egyszerűséggel.

            - Neked elmentek otthonról! Mégis miért akarsz belerángatni mindenbe? – túrtam bele a hajamba, amiből ezáltal az őszi szellő pár tincset a szemembe fújt – Te folyamatosan csak parancsolgatsz mindenkinek! Kényszeríted az embereket, hogy hallgassanak rád, teszed nekik a szépet, utána meg egy paraszt módjára dirigálsz, meg bajba kevered őket! Befejeztem! – indultam meg vissza a házhoz, hogy összeszedjem az össze holmimat, és hazamenjek.

            - Nusi, várj!- kiáltott utánam, de egyszerűen már nem érdekelt. Nem akartam még egy vitát végigcsinálni vele, és úgy éreztem, hogy felrobbanok az idegességtől – Most akkor kiszállsz? – hangján érződött, hogy remeg a dühtől, és talán aggódott is. De ez engem akkor pont nem érdekelt.

            - Mint a sicc, édesem! – ordítottam vissza, és nekiálltam rohanni a házukhoz, hogy vége legyen az egész rémálomnak.

Ahogyan a holmimat dobáltam bele a táskába, és a gitáromat szereltem szét, folyamatosan csörgött a telefonom. Meg sem nézve, vállamra kapva a táskát és a tokot, ugyan olyan sietősen hagytam el a garázst, mint ahogyan ide érkeztem. Úgy döntöttem kerülök, hogy ne találkozzak velük.

Én nem akartam őket cserben hagyni. Csak nem bírtam tovább Dáviddal együtt dolgozni. Kiborított az, ahogyan mindenkit vasmarokkal fogott, de nem is emiatt döntöttem úgy, hogy kiszállok. Az, ahogyan bánt velem, hogy folyamatosan ráncigált magával, nekem túl sok volt.

A telefonom újra és újra végig játszotta a zenéket, ám ahogyan a főtéren áthaladtam az úton, meghallottam egy hangot, ami ismerős volt. Túlságosan is ismerős volt.

            - Hogy érted azt, hogy kiszállt? – kérdezte hangosan Peti.