12. rész

Az utolsó órám osztályfőnöki volt. Vince hozta a formáját, és egy két literes pepsis flakon társaságában, eszelős mosollyal az arcán lépett be a terembe, majd a számítógéphez lépve bekapcsolta azt.

Táskájából kivette a tabletet, ami az iskola tanárainak munkaeszköznek számít, és beírta a hiányzókat, valamint közölte, hogy a következő héten szombaton is suliba kell jönni, ezzel elnyerve a „leglehozósabb tanár” címet arra a napra. Miután ezzel végzett, elkezdett mesélni.

              - Tudjátok, mikor én fiatal voltam.. Mit beszélek, most is az vagyok... szóval, mikor annyi idős voltam mint ti, én is mindenféle álmot dédelgettem magamban. Én akkor megfogadtam, hogy bármi más leszek, de tanár, az nem. Hát, ez nem jött össze... – mondta, mire Tomi bekiabált a mondandójába.
             - Hát azt vettük észre! – mondta, mire az osztály egyik fele nevetett, a másik fele a szemét forgatva átkozta el, trágár szavakkal elküldve melegebb éghajlatra.
             - És Így bukott meg Tomi történelemből! – kiabálta be Bea, amivel egyhangúlag egyetértett az osztály, vagyis kidőlt belőlük a röhögés.
            - Igen, na szóval.. – folytatta Vince, mire fokozatosan elhalkultunk, már amennyire mi el szoktunk – Van itt köztetek egy tanuló, aki zenész szeretne lenni...
            - A Gitta az! – kiabált bele megint Tomi, mire Betti egy füzetet vágott hozzá, és ebből hatalmas kiabálás lett.

Vince egy darabig a plafont bámulva várt, aztán mikor betelt nála a pohár elkiabálta magát, miszerint ha nem fogjuk be a szánkat mindenkit megbuktat történelemből.

Mondjuk, ő nem pont így mondta, én azért egy picit fényesítek a tanár úr védelmében, elvégre meg lehet érteni, hogy a hócipője tele van.

           - Mint mondtam, van köztetek egy diák, aki szombat este egy elég jó koncertet adott Hatvanban a bandájával.. – és ekkor jöttem rá, hogy rólam van szó. Azzal a lendülettel, amivel előre dőltem, hirtelen elkezdtem süllyedni a pad alá, hogy ne vegyenek észre, de ez sajnos nem jött össze – És az egyik végzős fiú ott járt, így készült róla egy videó is. Most szeretném, ha csendben végig néznétek, és utána elmondanátok mit láttatok pontosan – azzal bekapcsolta a kivetítőt, és felfénylett előttem a YouTube megszokott színösszeállítása, megmutatva a videót, amint valószínűleg épp leégetem magamat.

A három és fél perces dal előtt a komplett szövegem hallható és látható volt. Éreztem az osztálytársaim pillantását magamon, én pedig a kapucnimat a fejemre húzva ráborultam a padra.  

Ezek vérig fognak cikizni- gondoltam.

De nem így lett.

Volt aki gratulált, volt aki állva tapsolt, sőt, volt olyan is aki lég gitározni kezdett a szám közben. Aztán mikor vége lett, Vince kinyomta a vetítőt, és gratulált, majd megkért, hogy menjek le a cuccommal együtt az igazgatóiba.

Mit ne mondjak, a szívem majd megállt a kérésére. Erősen fogalmazódott az elképzelés a fejemben, hogy most azonnal mentőt hívatok szívinfarktus gyanújával, de végül mégsem tettem. Összeszedtem a cuccaimat, és az ereimben megfagyott vérrel mentem le az igazgatóiba.

Kopogtattam az ajtón, ami mögül Enikő néni kedves hangja szólalt meg, beinvitálva engem az igazgatói irodába.

           - Hát te, Annamari? Nincs órád? – érdeklődött, mire elmondtam neki, hogy miért is jöttem. – Ó, már értem. Menj be nyugodtan, az Igazgatónő bent van. – mosolygott rám.

Ezzel persze nem nyugtatott meg, sőt, inkább még jobban rám hozta a frászt, de tettem amit mondott. Bekopogtam, majd miután beinvitált az igazgatónő, bementem és megálltam az ajtóban.

            - Jó napot tanárnő, Vince tanár úr...- kezdtem, de félbeszakított.

            - Á, igen, ülj csak le. – mutatott maga elé a székre.

Félve ültem le, de valamiért nem rossz érzéssel, hanem inkább olyan izgatottság szerű érzéssel.

           - Nos, láttam a videót a fellépéséről.

Nyeltem egyet, de sajnos a torkomban lévő csomó nem akart eltűnni.

             - És azt kell, hogy mondjam, tetszett.

Tessék? Jól hallottam?

            - Így beszélgettem a tanári kar többi tagjával és arra a megegyezésre jutottunk, hogy szeretnénk megkérni Magácskát, és a barátait, hogy lépjenek fel a Diáknapon is. – közölte.

Először nem értettem, hogy most ez tényleg megtörténik, vagy csak elaludtam matekon, esetleg egy párhuzamos univerzumba csöppentem. De nem, ez most tényleg megtörtént, és az én szívem képes lett volna elszállni Afrikáig örömében.

          - Emellett elárulom magának, hogy az egyik leghíresebb magyar zenekar frontemberét is el szeretnénk hívni, de erről még megbeszélések folynak – mondta, nekem pedig koppant az állam a padlón.
          - Tanárnő, biztosan minket szeretnének elhívni a Diáknapra? – kérdeztem, ám mikor észrevettem az arckifejezését, egyből kifejtettem a kérdésemet. – Úgy értem... Az iskola két harmada más stílusú zenét hallgat.
          - Igen, ezzel tisztában vagyunk. – állt fel a székből, majd tett pár lépést az ablak felé, hogy ott megfordulva még ijesztőbb látvány legyen számomra. – Pont emiatt szeretném megkérni Magácskát, hogy gondoljanak erre a rétegre is, és olyan dalokkal jöjjenek, amelyek között szerepel néhány olyan is, amit ők is ismerhetnek. – illesztette össze ujjait mellkasa előtt. – Benne vagy, kispajtás?

Nem csak rajtam múlott, de tudtam, hogy belemennének. Így tehát választ adtam a BLAST legelső fellépésére.

           - Még jó hogy, igazgatónő!

11. rész

             - Na, azért nem kell kinyírni magad, nem vagyok olyan rossz társaság! – nevettem el magam, ám ekkor Dani falfehér arccal nézett felém, és a laptopra mutatott.

             Vettem az adást és egyből magam elé húztam.

„Kedves versenyzők!

A tegnapi nap folyamán lezajlott a legelső kör, mely három helyszínen volt megtartva.
Veszprém városa, és annak környéke csupán két, míg hőn szeretett szülővárosunk, Debrecen, három versenyzőt juttatott tovább. A harmadik helyszín meglepetésszerűen ért minket is, mivel az egyik banda pontosan akkor, pontosan ott összehívta a versenyzőket...”- olvastam.

          - Mi történt? – dülöngélt be a félkómás Dávid is az ajtón, mögötte Petivel.

          - Közérdekű közlemény a pályázat zsűrijétől! – mondta egyből Dani, amivel se perc alatt felkeltett mindenkit, aki még picit is álmos volt.

Felolvastam nekik ismét hangosan az eddig elhangzottakat, majd tovább mentem.

            - „ Mint azt már tudjátok, a BLAST valamilyen okból kifolyólag berágott pár versenyzőre, amit ezúton is szeretnénk tisztázni a kívülállókkal. Hatvan város-, és környéke csupán három zenekart juttatott tovább, ebből az egyik a Rock 'n Pets, a másik a Glorie's Scream. Miután ez kiderült, megtudtam mi volt ez az egész. Fültanúja voltam ugyanis egy beszélgetésnek két bandatag között, - akiknek nevét és bandáját nem szeretném említeni- miszerint szabotálni akarták a BLAST-et. Ebből az okból kifolyólag úgy döntöttünk, hogy eltekintünk a rögtönzött koncerttől, és nem azt figyeljük, hogy mennyire volt profi a műsor, hanem azt, hogy a közönség hogyan reagált. Ezáltal hosszas gondolkozás után arra a megegyezésre jutottunk, hogy a BLAST-et, mint Hatvan város harmadik jelöltjét...”

           - Úristen! – képedtem el, mire a többiek ordítva fordultak felém.

           - BÖKD MÁR KI!

           - „...mint Hatvan város harmadik jelöltjét, átengedjük a második fordulóba.” – kiabáltam.

Mindenki összeborult, Liz még sírt is örömében. De én nem tudtam felfogni. Bent voltunk. Megcsináltuk, és most bent vagyunk a legjobb nyolcban.

Hirtelen jött ötletből felpattantam és Dawe nyakába vetettem magam, ezzel kipréselve tüdejéből majdnem az összes levegőt. Egyedül miatta lehetünk most bent a versenyben. Mert bár sok mindent csinált, ami rossz felé terelte a dolgokat, de ő indította el az útján az egészet.

            - Köszönöm... – súgtam a fülébe, mire ő még inkább szorítani kezdett. Éreztem valami nedvességet a vállamon, mintha szétáztatta volna a pulcsimat, de ez mit sem érdekelt akkor. Be kerültünk a legjobb nyolcba, és abban a percben csak ez számított.

Vasárnap lévén délután mentem haza. Miután nagybátyám fürkésző tekintete felidegesített, elújságoltam Robinak és mamának, hogy mi történt. Robi egész addig nem hitte el, amíg meg nem mutattam a nyilatkozatot, de utána viszont úgy döntött, erre innia kell, így egy doboz sör után teljesen oda volt az unokahúgáért.

Amennyire utólag elmondta, fel is hívta anyámat és apámat, hogy büszkék lehetnek rám, és hogy ideje lenne végre valamit tenniük, ha már a szülői kötelességek terén megbuktak.

Mama azonban addig nem eresztett, amíg el nem meséltem neki mindent.

            - Ez fantasztikus, Annamari! Nagyon örülök, de a leckéd készen van már? – és ezzel a mondatával le is húzta a kedvemet.

Így előszedtem a könyveimet, és miután mindent átolvastam kétszer, úgy gondoltam, hogy eleget készültem a hétfőre, amit amúgy is utálok, és egy „Ez hülyeség” kiáltással bevágtam mindent a táskába, majd az egészet a sarokba.

           - Ne is lássalak reggelig!- morogtam, majd bekapcsoltam a laptopot és szétnéztem a közösségin.

Harminckét ismerősnek jelölés, tizenkét üzenet, és hetvenegy értesítés fogadott, emiatt biztosra vettem, hogy páran megtudták a továbbjutásunkat. Miután mindent végignéztem, válaszoltam és visszaigazoltam, előszedtem a gitáromat, és csak úgy spontán játszani kezdtem.

Akkor először gondoltam vissza arra, ahogyan Dawe megölelt. Miközben játszottam, a fejemben újra és újra lejátszódtak a dolgok, és rá kellett jönnöm, hogy jól esett az az ölelés. És ahogyan ez a felismerés szikrát gyújtott a fejemben, elkezdett formálódni egy dal, aminek a zenei részét szépen összepakoltam magamban, és utána papírra vetettem.

A szöveget csak ezután kezdtem el kigondolni. Szépen lassan, megfontoltan, és mégis csöpögősen nyálasan gondolkoztam rajta.

De rájöttem, hogy ez nem egy rock szám lesz, ahol tele van minden dobbal és baromi jó akkordokkal.

Rájöttem, hogy ez egy lassú, érzelmes szám lesz, és már azt is tudtam, ki ihlette.

Elkezdtem a szöveget leírni, és néha egy- egy részt hangosan énekeltem, hogy jó lesz-e úgy vagy sem.

A papíron a következő sorok álltak a végén:

Mindenem megvolt, úgy hittem,

De tévedtem.

Jöttél te, s véletlen

Megtaláltam a helyem az életben.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,

Oh, nem is vártam, hogy szép.

Oh, a szívem dobbant hirtelen,

Oh, most vágyakozva ég.

Mindenem megvolt, amit kértem,

Aztán jöttél te, s rájöttem,

Hogy mit sem ér a pénz

Ebben az elbaszott életben.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,

Oh, nem is vártam, hogy szép.

Oh, a szívem most robban szét,

Oh, vágyakozva ég,

Egyetlen érintés, s a bőröm ég,

Bébi, vedd el hát, ami a tiéd.

Nem értek semmit, de itt vagy te,

Hogy elmond, mit miért, s miért ne.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,

Oh, nem is vártam, hogy szép.

Oh, a szívem most robban szét,

Oh, vágyakozva ég,

Most rám nézel, a szemed felfal,

A vérem szinte lángra lobban,

Nem tudom már, mi a helyes,

A szívem hozzád rohan egyenest.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,(nem is vártam, hogy ilyen!)

Oh, nem is vártam, hogy szép. (nem is vártam, hogy szép!)

Oh, a szívem most robban szét, (most robban szét!)

Oh, vágyakozva ég, (vágyakozva ég!)

Bébi, vedd el hát, ami a tiéd.

Egyetlen érintés, s a bőröm máris ég,

Te vagy a hajóm a viharos tengeren,

Te vagy a fény a kék égen.

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,(nem is vártam, hogy ilyen!)

Oh, nem is vártam, hogy szép. (nem is vártam, hogy szép!)

Oh, a szívem most robban szét, (most robban szét!)

Oh, vágyakozva ég, (vágyakozva ég!)

Oh, nem is vártam, hogy ilyen,(nem is vártam, hogy ilyen!)

Oh, nem is vártam, hogy szép. (nem is vártam, hogy szép!)

Oh, a szívem most robban szét, (most robban szét!)

Oh, vágyakozva ég, (vágyakozva ég!)

Letéve magam elé a szöveget újra és újra elénekeltem azt, a gitárommal kísérve magamat, és mikor úgy gondoltam, hogy rendben van, ráírtam egy nevet, hogy kinek állna a legjobban.

Mivel érzelmesebb a dal, így arra gondoltam, hogy egy magasabb, tisztább hanggal állna jól, így Dani nevét írtam rá. De a tartalma nem neki szólt, és tudtam, hogy ha bárki is megtudja valójában ki ihlette a szöveget, magamnak fogok csapdát állítani, amibe bármikor beleeshetek.

Épp ezért próbáltam minél előbb kiverni a fejemből a gondolatot, és azt, hogy lehetne esély rá.

Mert nincs.

Mert van egy szabály, amit mindannyian betartunk. És mert tudom, hogy nem érdemli meg, hogy úgy érezzek iránta. Elégedetten feküdtem le aludni.

Reggel aztán egy hatalmas meteorral az arcomon ébredtem, ami egyből rányomta a napomra a bélyeget. A gyors arc- és fogmosás után egy kiló korrektort kentem rá, hogy ne látszódjon, de ezzel csak azt értem el, hogy a fél arcom sárgás árnyalatot kapott. Így újra meg kellett mosnom az arcomat, és csupán egy rétegnyi korrektorral kellett beérnem. Látszódott, de már nem annyira, szóval egy laza copfba fogtam a hajam és kihúztam a szememet tussal, majd felvettem a piros-fekete kockás nadrágomat, meg az Asking Alexandriás felsőmet, majd az egyik lábamon bakanccsal nekiálltam keresni a cipőm párját. Persze, ahogyan az lenni szokott, a szekrény alá volt berúgva, úgyhogy öt perc késéssel bár, de sikeresen elindultam otthonról.

Legalábbis ezt hittem.

A táskám ugyanis otthon maradt a sarokban, úgyhogy egy gyors kanyar után úgy döntöttem, nem most akarom lekésni a buszomat, így helyből kétszáz kilométer per órával – na jó, talán annyival nem – sprinteltem a buszhoz. Épp akkor indult el, mikor bekanyarodtam az álláshoz, így épphogy elértem.

Végig sétálva a busz folyosóján, a leghátsó sorba levágtam magam, és imádkoztam, hogy ne legyen aznap tesiórám. Pechemre volt, úgyhogy egy zseniális alakítással eljátszottam egy haldokló szerepét, így felmentést kaptam arra az egy órára, amit azzal ütöttem el, hogy tettettem: márpedig nekem nagyon görcsöl a hasam.

A harmadik szünetben aztán odajött hozzám egy kollégista, és gratulált a videóhoz.

           - Miféle videó? – kérdeztem, mire ő csak legyintett és ment az órájára.

Csakhogy ez még közel sem elég furcsaság volt aznapra.

I'm so sorry

Hola!

Tudom, eltűntem, és ami azt illeti, pont emiatt írok most Nektek.
Nem tudhatjátok, épp ezért írom most le, hogy szeptemberben teszem le a vizsgámat szakmából, emiatt pedig hétfőtől péntekig vagy elméleten vagyok, vagy gyakorlaton egy étteremben. A hétvégém az utóbbi időben úgy nézett ki, hogy ültem a tételeim fölött, és próbáltam úgy megtanulni őket, hogy ha belekérdeznek a mondandómba se zavarodjak bele a felelésbe.

Emiatt kissé eltűntem, amiért bocsánatot kérek.
A következőt ajánlom most Nektek:

Tekintve, hogy augusztus 7-ig gyakorlaton leszek, hétfőn és pénteken tudok frisseket hozni. Augusztus hónapban előreláthatóan szintén ez a két nap a legmegfelelőbb az új részekhez, míg szeptember 1-14 között zéró lehetőségem lesz rá a vizsga miatt.

Szóval, amennyiben csúszások lennének, kérlek Titeket, hogy nézzétek el nekem, szeptember közepétől ezt teljesen megszűnik.

Hamarosan új rész, szóval figyelgessetek!

Csóközön,
Bee

10.rész

Percre pontosan odaért mindenki, aki számomra számított. Elsőnek nem tudták, hogy mi ez az egész, és hogy miért jön oda mindenki, de aztán belekezdtem.

          - Skacok. Dawe egy barom, ez igaz – mondtam, mire mindenki helyeselt, Dávid pedig a magasba emelte a kezét egy amolyan „héj, ez csúnya volt” mozdulattal – Mondtam én is olyat, amit nem kellett volna, ezt elismerem. De! Daninak igaza volt! A nővére szánt szándékkal ki akar minket csinálni. Elmentem Palotásra... – folytattam, de Peti közbeszólt.
          - Ott lesz a Mamusz, az lenne az első szita színhelye.

          - Pontosan. Szóval, ott jártam, és hazafelé a Rock 'n Pets szállt fel a buszra. Végig arról beszéltek, hogy hogyan akarják kiaknázni a bandát, és hogy Danit a versennyel tönkre akarja tenni ez a bizonyos Mari...
          - Mara.. – javított ki Dani, mire mindenki hegyezni kezdte a fülét.

Most már hittek nekem.

          - Igen, az. Egyedül a dobosuk, Roli próbált meg minket védeni – közöltem, mire mindenkinek égni kezdett a szemében a tűz. Kezdték kapizsgálni, mire készülök – Úgyhogy ha benne vagytok, most van itt az időnk, hogy áthúzzuk a számításaikat.
          - Itt az ideje hallatni a hangunkat! – jelentette ki Dávid, mire mosolyogva bólintottam. 
          - Ahogy mondod. Szóval benne vagytok? Ki van velem? – tártam szét a karomat, mire szinte pontosan egyszerre felüvöltöttek. 
          - BLAST! – kezüket a magasba lökve üvöltötték, és elindultak a helyszín legmagasabb pontja felé, amely a gyorsan össze eszkábált színpad volt.

Már a legtöbb banda ott volt és feszengve várták mi fog történni. Összedugdostuk a színpad mögött a hangosítókat, és a mikrofonokat, majd felpattantunk a színpadra és Peti egy ütős dobritmust kezdett el ütni.

Daniék erre egy teljesen ismeretlen dallamot kezdtek el gitározni, és Dawe rám nézve annyit mondott: Magyarázd el nekik!

          - Helló Mindenki! – kiáltottam bele a mikrofonba, mire sokan elkezdtek tapsolni, és sokan elkezdtek kifütyülni minket.

Észre vettem, hogy hátul, egy kiemelkedő placcon egy baseball sapkás pasas áll, mellette pedig a kávézó tulajdonosa egy kamerával, és épp rögzíti amit művelünk

- Azért vagyunk itt... – folytattam – ... Hogy végre tisztázzuk a dolgokat! – kiáltottam, mire Peti egy picit másabb ritmust kezdett el ütni, Daniék pedig követték. Liz hátul állt, így most őt előre hívtam, hiszen szükségem volt rá.

            -  Azért vagyunk itt... – kezdtem újra – ... Mert a BLAST igenis részt vesz a pályázaton! Nem adjuk fel, hisz ugyan annyi esélyünk van! – kiáltottam, mire volt aki tapsolni kezdett.

Ekkor vettem észre Marát, aki kerek szemekkel bámult rám. Imádkoztam, hogy Dani ne vegye őt észre

            - Igenis részt veszünk, és igenis Hallatni Fogjuk A Hangunkat! – kiabáltam, mire Dawe belekezdett egy Karai Anna számba, aminek pontosan tudtam, hogy nekem kell énekelnem a szövegét.

Adrenalin száguldott végig az ereimen, ezzel elbódítva az agyamat, és abban a percben nem volt más, csak a vágy, hogy kiadjam magamból mind azt a dühöt, amit éreztem.

Pontosan akkor léptem be a szövegbe, amikor kellett és pontosan tudtam, hogy mindenki azt reméli, hogy elbukom majd a próbát. Azt a próbát, amit én állítottam magamnak.

            - Kik azok akik mutatni akarnak, például csak jót akarnak, de jó példát nem mutatnak, szemetek szemeket eltakarnak... – kezdtem, és teljesen elvesztettem a fejemet.

A szöveget énekelve nem számított más, mint hogy együtt csináljuk végig. Tudtam, éreztem, hogy mindenkiben szétpattant az adrenalin bomba és tudtam, hogy ezúttal sikerünk lesz.

            - ... Sose legyen elég, Nem fekszem eléd! Néma áldozat nem leszek! Mert ha feladnám, be is vallanám, hogy csak veszíthetek... – énekeltem.

Egyedül az kattogott az agyamban, hogy nem vehetnek minket semmibe. Meg akartam mutatni nekik, a bandának és magamnak is, hogy igenis ezt kell csinálnunk, és igenis itt van a helyünk. Csak ez számított akkor nekem

            - Leteszed a fejed, a média párna elaltat, ne nézz a világra, gondolatra az agyad zárva! Feljebb jutnak a fejedre állva... – ekkor láttam meg, hogy már nem csak a bandák állnak a színpad előtt, hanem jó pár iskolai ismerősöm, telefonnal kamerázva, és sok ismeretlen is minket nézett. Sőt, volt aki nekiállt pogózni is a zenénkre – ...Sose legyen elég, Nem fekszem eléd! Néma áldozat nem leszek! Mert ha feladnám, be is vallanám, hogy csak veszíthetek! Sose legyen elég, Nem fekszem eléd! Néma áldozat nem leszek! Mert ha feladnám, be is vallanám, hogy csak veszíthetek... – ekkor azonban Liz mellém ugrott egy mikrofonnal a kezében és nekiállt screamelni, mintha a visszhangom lenne, miközben a nézőtér valóságos harctérré változott.

Egy gyengébb pogó alakult ki, miközben a bandák egyre inkább feszengtek és tudtam, hogy ez jó jel ránk nézve. Most már tudták, hogy miért nem érdemes velünk szórakozni.

           - Legyen elég! Áldozat nem leszek! Legyen elég! Én nem veszíthetek! Legyen elég! Áldozat nem leszek!... – folytattuk, és egyre inkább azon voltam, hogy az utolsó csepp harag se maradjon bennem, és akartam, hogy mindenki hallja a hangunkat.

Azt akartam, hogy tudják, a verseny elkezdődött.

          - Köszönjük, Woah! – kiabáltam bele a mikrofonba, mire mindenki lerohant a színpadról, és a lehető leggyorsabban igyekeztünk elpakolni a cuccaikat.

Késő este azonban olyan történt, amire egyikünk sem számított. Mi adrenalintól túlfűtve indultunk el Dawe-ék háza felé.

Reggel Dawe-éknél ébredtem. A nyakamban izomlázam volt, és kapart a torkom is, de viszont teljesen nyugodt voltam.

Én voltam az első, aki felébredt, így felmentem a házba, hogy készítsek egy teát. Mikor ideszokott a banda a próbák miatt, engedélyt kaptunk Tomitól, hogy használhatunk bármit, feltéve hogy elpakolunk magunk után. Egy bögrébe forró vizet engedtem, és beleejtettem az erdei gyümölcsös teafiltert, majd egy kis mézzel, cukorral és citromlével ízesítve nekiálltam meginni a forró italt.

A torkomnak kellemesen jól esett, és néhány korty után már kevésbé kapart, így tehát úgy döntöttem, hogy kiszedem a táskámból a váltóruhámat, amit még otthonról hoztam, és lezuhanyzok. Ám mikor be akartam menni a fürdőbe, egy kínos jelenetnek lettem a tanúja.

Liz és Tomi épp a zuhany alatt tartózkodtak, így tehát egy rögtönzött, vinnyogáshoz hasonlító „Basszus” mondattal vissza csuktam az ajtót, és mélyen elástam magamat a föld alá, amiért ki ment a fejemből a kopogás.

            - Ez a nap is jól indul. Baszki Nusi! – morogtam magamnak, és inkább vissza mentem a konyhába, hogy felhúzzak egy kicsit abból a jó erős whiskyből, amit a pulton találtam. Na, úgy már mindjárt másabb volt.

Később aztán sikeresen lezuhanyoztam, bár inkább csak álltam a zuhany alatt, és élveztem a forró vizet a bőrömön, minthogy annyira siettem volna, mint elsőnek terveztem.

Egy idő után azonban meguntam az egy helyben álldogálást, és inkább bekentem magam a magammal hozott tusfürdőmmel, majd leöblítve magamról a habot kiléptem a hideg, nyirkos csempére, és megtörölköztem.

Miután felöltöztem és fogat mostam összeszedtem a cuccomat, és elindítottam egy mosást a használt törölköző miatt, amit Tomi készített ki egy kínos pillanat után.

A konyhában Liz szendvicseket csinált, így hát odamentem hozzá.

           - Nusi... Mennyit láttál? – kérdezte tőlem rákvörös fejjel, mire én a vállára tettem a kezemet és megnyugtattam.
           - Nyugi, semmi olyat, amit nem kellett volna. De viszont tanácsolnák egy kulcsot a fürdőhöz, ugyanis legközelebb lehet nem én nyitok rátok – nevettem el magam, és szerencsére Liz is nevetett.
           - Tudod, elég friss még azért a dolog, de komolynak érzem.. – mondta, mire én mosolyogva elvettem egy másik kést és megkentem magamnak egy kenyeret vajjal.
           - Örülök, ha boldog vagy – azzal beleharaptam a kenyérebe, amihez apróra vágott sós paradicsom dukált.
           - Tegnap oltári voltál! – pattant le mellénk Dani, aki idő közben valószínűleg teljesen felébredhetett. Feltette a pultra a laptopját, és bekapcsolva azt mosolyogva mesélte, mennyire jó volt a színpadon állni.
           - És mind te miattad van, Nusi! Honnan jött az ötlet, vagy hogy szervezted le ilyen gyorsan? – faggatott, mire én csak a vállamat vonogattam.
           - Robi exének az anyjáé a kávézó, úgyhogy azzal nem volt gond, de nem gondoltam, hogy ennyien el is jönnek.
           - Mi a .... – Dani ekkor köhögve káromkodta el magát, mivel félre nyelte az energiaitalát.

9. rész

Dawe szinte hisztérikus kiabálásba kezdett.

           - Úgy ahogy mondom! Nem tudom mi a franc van, egyszer csak begőzölt és most meg ez van! Peti, baszki mi a franc legyen? – kezeit összekulcsolta a tarkóján és gyorsan szedte a levegőt.
           - Dávid, mit mondtál neki?
           - Semmit, én komolyan nem tudom mi történt! Az egyik percben még Daniról volt szó, aztán meg közölte, hogy egy paraszt vagyok, meg hogy mindenbe bele akarom rángatni! Azt akartam, hogy menjetek haza, és mi meg bementünk volna kajáért meg lecsekkolni a rivális bandát, de ő meg elrohant – ordította.

            Peti összekulcsolta a karját maga előtt, és csak néhány perccel később szólalt meg.

            - Azért voltál vele ilyen, mert tudod, hogy tetszik Daninak, igaz?

            - Mi.. Nem! – vágta rá egyből Dawe, majd folytatta – Nem érdekel, hogy tetszik neki, egyébként se tudtam róla! Nem erről van szó!

           - Dawe, ismerlek! Nem véletlenül akartad őt bevenni a bandába. – közölte színtelen hangon.

           - Ez nem így van. Nusi, klassz csaj, nagyon tehetséges, ezért akartam, hogy ő legyen az új gitárosunk! – magyarázta Dawe. A hangja pánikról árulkodott.

           - Tudod, hol basztad el? – kérdezte Peti, és kilesve a ház mögül láttam, ahogyan undorral néz Dávidra, akit szinte megsajnáltam – Ott, hogy irányítani akartad . Nem tudod elfogadni, ha nem vonzódik hozzád minden lány. – lépett egyet hátra Peti, és folytatta – Keresd meg, és hozd helyre! Ha Nusi kilép, akkor én is. Dani és Liz sem fogja végig csinálni. Ez így nem a Blast. – aztán elsétált, és Dawe ott maradt egyedül, a saját gondolataival.

Úgy negyed óra múlva Liz és Peti megpróbáltak elérni, de nem vettem fel a telefont. Gondolkoznom kellett, és erre a legmegfelelőbb hely nem más volt, mint egy huszonöt kilométerre levő kis településnek, Palotásnak a víztározója.

Úgyhogy fogtam magam, és felszálltam az első buszra, ami arra ment. Az úton végig az járt a fejemben, amit Peti Dawenek mondott. Mikor a busz fél órával később befordult a templom elé a buszmegállóhoz leszálltam, és elindultam a tópart felé.

Minden barátságban vannak veszekedések. De nem mindegy, hogy milyen okból.
A tó partján aztán lenyugodtam, és elindultam vissza a buszmegállóba, ahol tudomásul kellett vennem, hogy majdnem negyven percem volt még a buszig, ami hazavisz.

Így kerültem én a Mihályfi Ernő Művelődési Házba, ahol kiderült, hogy a pályázat legelső szitájának a színhelye nem más, mint az a kis épület, ebben a csöpp kis településen, egy olyan helyen, ahol egy fesztiválra inkább külsősök jönnek, mint hogy a belsős lakosokat érdekelni kezdené.

Mikor végre felszálltam a buszra, hátra sétáltam, és levágtam magam az utolsó helyre.

Hangosan szólt a zene a fülemben, és ujjaimmal ritmusra doboltam a combomon. A busz leghátuljában ülve mindenkit láttam, aki felszállt a buszra.

„Mi zajt csapunk, ha bárki csendet kér, Mi zajt csapunk, miénk itt a tér, Mi zajt csapunk, nekünk így a jó, Mi zajt csapunk, minden belefér, Mi zajt csapunk, mindenhova elér, Mi zajt csapunk, nekünk így a jó..” – Bömbölt a fülemben Karai Anna dala. A zenelejátszó ismételte a számot újra és újra, majd pedig Tankcsapda számok következtek.

És igazából, ahogyan újra hallgattam a zenéket, folyamatosan gondolkoztam.

Nem érdekelt már semmi, csak azt tudtam, hogy minden okkal történt. Éreztem belül, jó mélyen, hogy nem hagyhatom ott a bandát, és hogy szükségem van a srácokra.

Nem azért, mert van ez a pályázat, hanem azért, mert a barátaim. Ám gondolatmenetemet egy rikító vörös hajú punk lány zavarta meg, mögötte pár sráccal. Hátukon gitár lógott, és ez felkeltette a figyelmemet.

A lány nagyban nevetgélt, majd miután beültek a busz hátuljába, közvetlenül elém, komolyabb hangon szólalt meg.

          - Nos, a legnagyobb rivális a Blast lesz. Benne van a féltesóm, szóval ezt ki kell aknáznunk – mondta, mire a többiek összenevettek.
          - Mara, nem gondolod, hogy ez kicsit gonosz? – egy tarajos punk szólalt meg, a kezében dobverőket tartva. Egyedül az ő arcán nem volt gúny észrevehető – Mégis csak az öcséd!
          - Ugyan Roli, te se mondhatod komolyan! Annyi kémkedés után? Ha jól hallottam lehet, hogy ki is szállnak a versenyből, mert hisztizik a gitárosuk – nevetett tovább a lány, mire nekem ökölbe szorultak a kezeim.

           Várni akartam. Kíváncsi voltam, és dühös. 

           - Tamara szerintem ez rossz ötlet! Gondold át... – kezdte a tarajos, akit az imént Rolinak hívott a lány, de az belé fojtotta a szót.
           - Gondold át, blühühü.. Most komolyan! Takács Roland, a Rock 'n Pets dobosa ennyire nyuszi lenne? – gúnyolódott a lány, mire a srác inkább nem folytatta a mondandóját. 

Láttam rajta, hogy ideges, és azt is tudtam, hogy egy hajszál választja el attól, hogy bele ne üssön valamibe.  Leszállva a buszról azonban gondolkozás nélkül tárcsáztam Peti számát. Második csörgésre fel is vette.

 

           - Nusi, hol a francban vagy? Beszélnünk kell! – szólt bele minden kertelés nélkül Peti, én pedig hallottam a hangján, hogy megkönnyebbült.

           - Peti, baromi gyorsan össze kell hívni a bandát! Mindenkit! – igyekeztem komoly hangot megütni, de elsőnek nem tűnt úgy, hogy Peti észre vette ezt.

           - Igen, ez biztos, de ha kilépsz mi is megyünk! Dávid csak... – kezdte volna magyarázni, de én közbe vágtam.

           - Nem erről van szó! Illetve erről, de nem lépek ki! Most pedig gyertek erre a címre, és hozzátok a cuccaitokat! – adtam ki a parancsot, majd miután lediktáltam a címet, elindultam felé.

 

Letéve a telefont e-mailt küldtem az összes résztvevőnek, a portálon keresztül, hogy jöjjenek erre a címre, ugyanis megbeszélést tartunk a pályázattal kapcsolatban. Hozzátettem azt is, hogy aki távolabbi, annak videó készül a dolgokról és el lesz küldve amint vége a megbeszélésnek. 

Hiba volt. Nagyon nagy hiba.

8. rész

Negyed órával később már beálltunk, és nekiálltunk gyakorolni.

          - Akkor háromra! Egy, kettő... – kezdtem beszámolni, és háromnál nekiláttunk a kottát tanulmányozva eljátszani a Painkiller-t.

Tudtam, hogy ez Dawe hangjával lesz a legjobb, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire jól áll neki ez a dal. Röpke másfél óra múlva már az elejétől a végéig el tudtuk játszani a dalt, bár még kottával. Nem volt megállás.

Sorban jöttek a dalok, a Holiday után máris az I feel like Dancin', és utána a Sorry about your parents. Olyannyira rákapcsoltunk a pályázat első szitájára, hogy hajnalban hagytuk abba a próbát, de már nem volt energiánk hazamenni.

Tomiék szedtek elő matracokat és takarókat, majd ott a garázsban elaludtunk, néhány másodperc alatt.

Illetve, csak akartunk, ugyanis mikor lehunytam a szememet egy, a rohadt káposztához hasonló bűz csapta meg az orromat, és ahogy elnéztem, nem csak én éreztem.

            - Bocsi... – suttogta Dani, mi pedig levegőért könyörgő tüdővel, és könnyező szemmel kóvályogtunk ki a friss levegőre.

Még hallottam, ahogyan Liz odaszól Daninak, hogy menjen a francba, de hiába. Dani csak nevetett egyet, és elaludt.

Reggel aztán újra kezdődött minden. Pár pohár kávé és energia ital után már mindenki felpörögve állt neki próbálni. Ezúttal egy saját dalomat kezdtük el összetenni, vagyis a fiúk a kottát piszkálták, mi pedig Lizzel a szöveget írtuk át, és próbáltuk tanulni is közben.

Aztán, mikor a fiúk jelezték, hogy végeztek, összeállt a banda és elkezdtük.

Elsőnek kottákból, ahogyan eddig is, de aztán már mindenki beletette a saját stílusát. Valahogy sikerült egy olyan számot összetennünk, amit már harmadik próbálkozásra kotta nélkül is el bírtunk játszani, és mégis mindenki laza volt, nem pedig görcsös.

Valahogy passzolt hozzánk.

Liz screamelt pár résznél, és úgy még jobb volt az egész. Aztán, mikor végeztünk a Pillangó effektussal, jött a másik szám, aminek Reboot volt a címe. Mindenki ugyan azzal az energiabedobással tette bele a saját stílusát.

Azt vettem észre, hogy tetszik nekik.

A felénél aztán félbehagytuk, mivel Dani bejelentette, hogy éhes. Így esett az, hogy elindultunk be a városba, hogy valami kajáldát keressünk magunknak, és megreggelizzünk, ami inkább már ebédnek illett volna be. Végül ugyan ahhoz a kajáldához mentünk, ahol Dawe másodjára is kilökte a kezemből a gitárt.

           - Skacok, szerintem ne ide menjünk – szólalt meg Dani, kicsit félve.

           - Miért ne? – Dawe összehúzott szemöldökkel nézett rá, és hangjából kihallatszott az értetlenség.

           - Hát, mert... együnk inkább kínait! – tárta szét a kezét Dani.

           - Utálom a kínait. Liz allergiás is rá. Marad a pizza.- jelentette ki Dawe, és mindenki helyeselt.

Dani feszült volt, és látszott rajta hogy valami nem stimmel. Így tehát a rövid távot hátul battyogva tette meg, én pedig elkapva a karját félre húztam.

              - Miért ne menjünk be? – kérdeztem – Dani, mi miatt nem lenne jó ötlet bemennünk

Egyedül akkor nézett a szemembe, mikor két oldalt megragadtam a vállát és szinte harapó fogóval húztam ki belőle a szavakat.

            - Azért, mert... Ott bent.. Ott van az egyik rivális banda... – mondta a szemembe, és tudtam, hogy igazat mond.

            - Honnan tudod?- vettem halkabbra a hangomat, mire Dani lassan fújta ki a levegőt.

            - Mert a nővérem az énekesük.

Elengedtem Dani karját, és szinte őrült módjára mentem a többiek után.

Dawet félrerántva közöltem vele, amit Dani mondott. Nem azt a reakciót vártam, amit mutatott. Azt vártam, hogy majd elmegyünk máshová, vagy pedig visszamegyünk és rendelünk, de nem.

            - Akkor pláne, hogy bemegyünk! Mi ketten. Lenyomozzuk a bandát, a többiek pedig addig visszamennek – közölte nemes egyszerűséggel.

            - Neked elmentek otthonról! Mégis miért akarsz belerángatni mindenbe? – túrtam bele a hajamba, amiből ezáltal az őszi szellő pár tincset a szemembe fújt – Te folyamatosan csak parancsolgatsz mindenkinek! Kényszeríted az embereket, hogy hallgassanak rád, teszed nekik a szépet, utána meg egy paraszt módjára dirigálsz, meg bajba kevered őket! Befejeztem! – indultam meg vissza a házhoz, hogy összeszedjem az össze holmimat, és hazamenjek.

            - Nusi, várj!- kiáltott utánam, de egyszerűen már nem érdekelt. Nem akartam még egy vitát végigcsinálni vele, és úgy éreztem, hogy felrobbanok az idegességtől – Most akkor kiszállsz? – hangján érződött, hogy remeg a dühtől, és talán aggódott is. De ez engem akkor pont nem érdekelt.

            - Mint a sicc, édesem! – ordítottam vissza, és nekiálltam rohanni a házukhoz, hogy vége legyen az egész rémálomnak.

Ahogyan a holmimat dobáltam bele a táskába, és a gitáromat szereltem szét, folyamatosan csörgött a telefonom. Meg sem nézve, vállamra kapva a táskát és a tokot, ugyan olyan sietősen hagytam el a garázst, mint ahogyan ide érkeztem. Úgy döntöttem kerülök, hogy ne találkozzak velük.

Én nem akartam őket cserben hagyni. Csak nem bírtam tovább Dáviddal együtt dolgozni. Kiborított az, ahogyan mindenkit vasmarokkal fogott, de nem is emiatt döntöttem úgy, hogy kiszállok. Az, ahogyan bánt velem, hogy folyamatosan ráncigált magával, nekem túl sok volt.

A telefonom újra és újra végig játszotta a zenéket, ám ahogyan a főtéren áthaladtam az úton, meghallottam egy hangot, ami ismerős volt. Túlságosan is ismerős volt.

            - Hogy érted azt, hogy kiszállt? – kérdezte hangosan Peti.

7. rész

         - Most ez mi volt? – néztem Lizre. Ő viszont olyan arccal nézett vissza rám, mintha nem is ember lennék, hanem valami ufó – Mi az?
         - Most komolyan. Mennyit tudsz Daniról? – kérdezte halkan.
         - Igazából csak annyit, amennyit látok belőle. De miért? – Liz felhúzta a térdét a mellkasához és mesélni kezdett.
         - Daninak elég nehéz élete van, mostanság legalábbis. Az apjáról kiderült, hogy megcsalta az anyját, és van egy másik gyereke. Az anyja pedig emiatt eléggé összeroppant.. – kezdte – Dani pedig a szívbetegsége miatt eléggé ..borotvaélen táncol. Cigizik, nem szed semmilyen gyógyszert rá, nem megy el a vizsgálatokra, és az anyja nagyon félti. Ha úgy vesszük az anyjának rajta kívül nincs senkije már.
         - Basszus, ezt nem tudtam... – mondtam ki hangosan.
         - Nem is tudhattad, nyugi – mosolygott rám, majd folytatta – Az apja anyagilag támogatja őket, tehát emiatt nem kell félnie, de viszont az anyja beteg. Mármint, mikor Dani kilenc éves volt, az anyjának rákot diagnosztizáltak a mellében, amit akkor megműtöttek. Azóta tünet mentes volt, és ez egészen két hónappal ezelőttig így is volt. Viszont akkor egy újabb csomót találtak a másik mellében. Úgy gondolom, Daninak most elég sok gondja van, és nem biztos, hogy egyedül bírni fogja a terhet – nézett rám – De nem engedi, hogy bárki is segítsen neki. Makacs és nagyon önfejű.

Átgondoltam annyiféle dolgot, érvet, módot, hogyan tudnék segíteni neki. De egyszerűen nem tudom. Lassan elkezdtünk Lizzel összepakolni, és Peti is csatlakozott hozzánk. Dani és Dawe még nem ért vissza, mikor mi otthagytuk a garázst.

Rosszkedvűen indultunk el hazafelé. Már sötét volt, ezért szinte nem is figyeltem, hogy merre megyek, csak mentem. Azért hazavitt a lábam.

Egy alapos zuhanyozás után lefeküdtem aludni, és szinte azonnal elaludtam.

Álmomban egy tó partján ültem, aztán egyszer csak egy koncerten voltam. A sajátomon, és én nem tudtam a szövegemet. Aztán valami csörögni kezdett. Egyre hangosabb lett, én pedig csak elmosódva láttam az arcokat. És felkeltem.
Szemeim szétpattantak, és egyből a hangos ricsaj forrásáért, vagyis a telefonomért nyúltam.

           - Haló? – szóltam bele, kicsit álmosan és ingerülten. Mégis ki az aki hajnali nyolckor felhív valakit?
           - Nusi, azonnal fel kell kelned! – kiabált bele valaki a telefonba. Elemeltem a fülemtől a készüléket, ami azt jelezte, hogy Dawe az a hülye, aki ilyenkor zaklat.
           - Mondd csak, te hülye, miért nem alszol még ilyenkor? – emeltem vissza a telefont, és ásítottam egyet.
           - Azért, drága basszeros, gyönyörűséges hölgyem, mert most beszéltem a pályázat szervezőivel! – na erre egyből kiment a fejemből az álmosság. Hirtelen ültem fel az ágyban és éreztem ahogyan a szívem egyre gyorsabban ver.
           - És? – siettettem – Mit mondtak?
           - Nusi, nem csak hogy bent vagyunk a legjobb huszonnégyben, de konkrétan van két hetünk az első szitáig! Tudod mit jelent ez? – kiabált Dawe. Ki lehetett hallani a hangjából, hogy úgy örül, mint majom a farkának. De csak azért se adtam meg neki az örömöt, hogy nem esik le mit jelentenek ezek a dolgok.
           - Azt, hogy van két hetünk összeállítani egy koncert anyagot. És azt, hogy rohadt kevés az a két hét!

Mondott még valamit, de annyira gyorsan tört rám újra a fáradtság, hogy lehunytam a szememet és megszűnt a világ körülöttem.

Kora reggel kipihenten ébredtem. Megreggeliztem, felöltöztem, és hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem egy filmet. Na jó, kettőt.

Mikor a másodiknak is vége lett, automatikusan pillantottam az órára, ami délután fél egyet mutatott. Olyan sebességgel kezdtem el öltözni, ahogy még eddig egyszer sem életem során.

Késésben vagyok!

Felkaptam a gitáromat, és kirohantam a házból.

Sosem futok. Tényleg, ha lekésem az utolsó buszomat is, inkább kényelmes tempóban megyek, de nem futok. Most viszont mégis ezt tettem.

Hátamon a gitárral, és a táskával, amiben a szövegek voltak, úgy futottam mintha üldözött volna egy rakás zombi, akik ki akarják tépni a hangszálaimat, és utána apránként akarnak- még élve- megenni. Oké, aláírom, sok horrort néztem mostanában. Amúgy gondolkozott már valaki azon, hogy ha egy zombi általában rendelkezik aggyal- mivel hát azok is emberből lettek zombik- akkor miért nem eszik meg egymás agyát? Egyrészről kipusztítanák saját magukat, másrészről, Banyek, az is agy! Nem mindegy? Na de ne térjünk el a témától.

Dawe fel s alá járkálva várta, hogy mindenki odaérjen hozzájuk, én pedig addig összedugtam a gitárt, és segítettem Tominak a hangosításban. Utánam Liz ért oda leghamarabb, majd Dani, és végül Peti, akin a megszokott fekete, szakadt cuccok helyett egy BOSCH feliratú munkás felső volt.

          - Oké, skacok! Ötletbörze! – csapta össze a tenyerét Dawe, majd levágta magát az egyik fotelba és egy füzetet vett maga elé – Gondolkozzunk.
          - Szerintem azt bele kellene tenni , amit Dani énekelt. Tudjátok, a Rihanna számot – kezdte Liz, mire Dawe bólintott és felírta.
          - Utána pedig mehetne, amit Nusi énekelt – jegyezte meg Peti.
          - Höööhhh, na várjunk egy percet! – tettem fel a kezem, amolyan 'ácsi van gyerekek' stílusban – Én nem énekelek.
          - Pedig fogsz. Következő? – Peti is odaült Dawe mellé, és amíg ő írta a címeket, addig Peti vezette a beszélgetést.
          - Nézzétek. Én gitáros vagyok, elvileg ezért vettetek be – mondtam, kicsit hangosabban mint kellett volna.
          - Igen, ezt így igaz. De ettől még énekelhetsz – nézett rám Dawe. Csokoládé barna szemeiben értetlenség csillant.
          - Beszélhetnénk? – nyeltem vissza egy jókora káromkodást, és karon ragadva magam után húztam, ki a garázsból.
          - Oké, most mi van? – fonta össze mellkasa előtt a karjait. Annyira gyűlöltem ezt a mozdulatát. A szemöldöke épp csak egy picit mozdult feljebb.
          - Nem erről volt szó! – támadtam le. Szemöldökét teljesen felvonva nézett rám, ami engem kifejezetten irritált – Nézd. Én nem vagyok énekes. Jó, rendben, pár számot TALÁN feldolgozhatok, de - és most jön a lényeg, semmiféleképpen sem fogok egy olyan számot elkornyikálni, amiben se normális dob, se normális gitár nincs!

Láttam rajta, hogy gondolkozik, hogy emészti amit mondtam. Aztán olyan történt, amire nem számítottam. Elmosolyodott.

         - Tudod, teljesen igazad van. Végül is, az egy elég furcsa szám lenne abban a műfajban, amit mi nyomatunk – kezével a tarkójához nyúlt, és összekulcsolta ujjait – Akkor mi legyen?

Eszembe jutottak a szövegek a táskában, így egyből bementem és kiszedtem őket belőle, majd letettem az asztalra.

         - Nézzétek. Itt van például Daninak a Holiday, vagy itt van a Painkiller – pakoltam szét a papírokat, külön kupacba – Ez itt női hangra íródott, ez is mélyebb hangra, és több gitárral... – folytattam – És ezt a kettőt pedig én írtam – álltam fel az asztaltól, mire a többiek lecsaptak a szövegekre. Peti a zúzósabb számokat vette el, Liz a csajosabbakat, Dani a lazábbakat, Dawe pedig az én írásomat.

Hümmögve olvasta végig őket. Leült a fotelba, állához érintette a kezét, és szinte hallottam, ahogyan forognak a fogaskerekek a fejében. Nem csak, hogy megoldottam a problémát, de ami még inkább meglepett, hogy Dawe mindkét dalomat felírta a listára.